A XIX. század végi Károlyfalva Nevelős Gyula elbeszéléseiben
Nevelős Gyula Károlyfalván született 1879-ben, a kántortanító Nevelős Adolf fiaként. 12 éves koráig nevelkedett a faluban a mezítlábas parasztgyerekek iskola- és játszótársaként. Felnőttkorában miniszteri tanácsosként az iskolánkívüli népművelés megszervezésén fáradozott, elsősorban a falusi tanítók közreműködésére támaszkodva. Gyermekkori emlékeiről felnőtt munkája sem hagyta elfeledkezni, s kitűnő íráskészséggel megáldva egyiket-másikat visszaemlékezésekben, emlékidéző elbeszélésekben szépirodalmi igénnyel meg is írta.
Ezekből kirajzolódik az 1880-as évek sváb/magyar faluja, s a falusi tanítók élete, ahogy egy kisfiú emlékeiben megőrizte azt. Nemcsak általában, hanem egészen konkrétan a zempléni kis zárt falura vonatkozóan.
Ezek az elbeszélések:
Csuhajla és az ángolnagőte
Itt a vakáció! Halihó!
A károlyfalvi üdvlövések
Lopják a vérbélűt
Vizsga a falusi iskolában
"Ennek az egyébként kedves kis falunak édesatyám volt az első okleveles kántortanítója harminc esztendőn keresztül. A lakosság sváb eredetű. Egy osztrák herceg telepítette le őket az elkobzott Rákóczi birtokokra a XVIII. század első felében. Kezdettől fogva zárt életet éltek, idegent soha sem vettek be a családi kötelékbe. Nem is lakott ott idegen más, csak az „alkalmazottak”, vagyis a pásztorok, no meg – a tanító. A tanító azonban idegen létére is úr volt, mégpedig a legnagyobb úr a faluban. Igaz, hogy az ő urasága csak afféle elméleti uraságot jelentett, mondjuk állásbeli tekintélyt. Ebből a tekintélyből származott aztán az az illendőségi szabály is, hogy a tanítót meg kellett hívni minden családi ünnepségre, lakodalomra, keresztelőre és egyéb ilyen alkalmakra. Viszont az is kötelező illendőség volt, hogy a tanítónak el is kellett mennie mindegyikre, akár tetszett, akár nem, gyakran feleségestől, családostól is, mert különben megharagudtak rá. Megharagudott a falu nagyhatalmú Szelleme. Ez a láthatatlan rém, amely az eldugott kis falvakban úgy tenyészik, mint sötét pincében a denevér. Megharagítani őt nem szabad, mert mindig és irgalmatlanul bosszút áll." (A károlyfalvi üdvlövések)
A falu szája csaknem valamennyi elbeszélésben fontos motívum. A tanító házaspárnak folyamatosan figyelnie kell, mit beszél a falu, hogy vélekednek róluk az emberek, mennyire vannak megelégedve a tanító munkájával, mit kifogásolnak. Ha rosszindulatú megjegyzések jutnak el hozzájuk, rosszul esik nekik, de igyekeznek ezt megfelelő malíciával kezelni. „Örökösen megharagusznak valamiért, és ilyenkor hol a csirkét találom megdögölve a sövény alatt, hol a kamara ablakát törik be. Minden héten valami!” – kesereg a tanítóné. „Gyötrődtek, lázadoztak és végül türelmesen belenyugodtak sorsukba. Élték a kisfalusi tanítócsalád nehéz életét.”
Szemtől szemben fogalmazza meg elégedetlenségét a kis Brogli Jóska apja az iskolai vizsga után: „a jó terméshez nem elég a jó föld, mert szántani és vetni is jól kell belé!” A tanító elhallgatná a kritikát, de az öreg, tekintélyes, többszörös bíró-viselt Rák bácsi megvédi: „a föld is lehet jó, a szántás is, a vetés is lehet jó, és a termést mégis elverheti a jég. Az egyik határt elveri, a másikat nem. Az egyik gyerek megijed, akármilyen bátor is otthon az anyja szoknyájánál, a másik meg nem. Ezért nem tudta a Jóska gyerek se a katekizmust. Elverte a jég.” Az öreg Rák bácsi azt is mondta, hogy „a templom után az iskola következik, és a pap és a tanító Isten szolgái. De hát ő nem lehetett jelen mindenütt, ahol a konkolyhintések történtek.” Az ilyenekre, mint Rák bácsi mondja a tanító úr, hogy „derék becsületes ember”.
Máskor a hírhozó szomszédasszonyok, rosszakarók tolmácsolják az igaz vagy hamis megítéléseket. A szemben lakó Léna néni adja tovább, hogy Fekete Náci felesége szerint nem volt jól felsúrolva az iskola padlója a vizsgára; rosszakarójuk, akinek semmi sem jó, a felvégen lakó harangozó, a Kokas Velti a kerítés mellől sorolja a maga és a sógora kifogásait: nem mondtak elég verset a gyerekek, másképp mondták a folyókat, mint ő tanulta régen, s az ő unokájától sem a verset kérdezte a tanító úr a vizsgán.
Megint máskor csak érezni lehet az elégedetlenséget, pl. abból, hogy a felköszöntő beszédeire nem kap üdvlövéseket.
Régi, elfeledett szokásokat ismerünk meg az emlékek leírásából.
A 20. század folyamán teljesen kimentek a szokásból az un. üdvlövések, nem is tudunk erről máshonnan, mint Nevelős Gyula elbeszéléséből. Szokás volt lakodalmakon, névnapokon felköszöntőket mondani. Az ablak alatt figyelő legényeknek pedig szokása volt az Éljen! után pisztollyal lőni, ha tetszett a köszöntő. Ez jó visszajelzés a köszöntő mondójának, de ha elmaradt, annak is jelentése volt. A tanító úrnak kötelessége volt köszöntőt mondani, ha megjelent egy ünnepségen, s ha sorozatosan elmaradtak az üdvlövések, gondolhatta, hogy a falu vagy valaki orrol rá valamiért.
Részletesen megismerhetjük az évvégi iskolai vizsgák gyakorlatát, ezt két elbeszélésében is megörökíti élénk emlékezettel, jó megfigyeléssel Nevelős Gyula, a hajdani kisdiák.
A vizsga mindig vasárnap délután volt, hogy az egész falu elmehessen meghallgatni, s megjelent rajta az esperes úr is Sárospatakról. Előző nap a tanítóné a nagyobb leányok segítségével kitakarította, kicsinosította az iskolát. Délután a vendégek, a gyerekek szülei vizsgaajándékokkal érkeztek: flaska borral, kosár cseresznyével, tojással, s várták az udvarban, hogy megérkezzen féderes kocsin a plébános. Benn a teremben az ima és a köszöntők után a tanító a mogyorófapálcával a kezében kikérdezte a tananyagot, minden gyereknek módot adva a jó feleletre. Izgalom volt ez a gyerekeknek is, de a tanítónak is, ő is vizsgázott kenyéradó gazdái előtt. A vizsgát vendéglátás követte.
Az események szereplői névvel szerepelnek az elbeszélésekben, akár be is azonosíthatjuk őket pontosan. Akár a kis Brogli Jóskát, aki a katekizmus első kérdésére „Ki vagy te?” nem tudta a választ, s aki szegény két év múlva, 1890-ben már meg is halt. A szemben lakó Léna néni valószínűleg az 1819-es születésű Hauser Fülöpné Bárány Magdolna a Kusz-féle házból. A Kokas Velti (ő Veltiknek írja gyerekkorában rosszul megjegyezve a nevet) az 1840-es születésű Velti István, a szőlők felé forduló út előtti házból (az általunk ismert „Peti Mari” dédapja.) Az üdvlövéses lakodalomban barátai az 1878-as születésű Brogli Marci és az 1876-os születésű Fejjel Jankó, Marci apja, az 1845-ös születésű borissza hangú, tréfás Brogli Ignác, aki mikor koccintott, mindig azt kiáltotta, hogy: „ej, na, sose halunk meg!”, s aki szintén köszöntőt mondott a lakodalomban:
További konkrétan előforduló nevek: Burger Zsuzsi a bíró lánya aki a köszöntőverset mondja, Hauser Boris, akinek a lakodalmát ülik, Brogli Józsi, akinek a pisztolyával lőnek, a tekintélyes Rák bácsi, Grizsu bácsi, aki valahonnan Boszniából kerülhetett a faluba, Csuhajla a libapásztor, aki szintén nem falubeli volt, Filip, aki lopta a vérbélűt.
A gyermek Gyula is megfigyelte, hogy a faluban szinte mindenkinek van „ragadék-neve”, s többször is ezen említi a szereplőket: Nagybajuszú, Tűzér Tóni, Fekete Náci, Kokas Velti, Hosszú József, Kecskeláb, Bugyogósék.
Az elbeszélésekből kiderül, hogy a faluban még zsupfedeles házak voltak, a legények vasárnapra gyolcsingbe, ráncos nadrágba s lakkos szárú csizmába öltöztek, s rozmaringbokrétát vittek a lányoknak, az udvarokon eperfa volt, a tanító kertjében vérbélű körte, a falu végén vadkörtefa állt, s a legények csak virtuskodásból lopták a körtét. Az ablakba zöld ágakat tettek a legyek ellen. A tanítóék kutyája az öreg Csárdás, macskája a Micu cica, aki a nyarat az iskolablakban töltötte, a szomszédasszony kutyája a Jankli. A tanítónét ténsasszonynak szólítják, a tanítóval komoly tiszteletteljes viszonyban vannak, bejáratott szokásokkal, pl. Csuhajla a libapásztor minden este betér hozzá a neki kijáró pipabagóért. A tanítónénak a süket Marcsu szolgáló segít a háztartásban. A lakásban zongora van, ez a kántortanító munkájára való igényességét mutatja. A tanító úr sok időt tölt a méhesben, kivált, ha valami bántja, ide vonul vissza: „Ha megszentül is az ember, akkor is lesz a tanító ellen valami kifogás. Ez már a tanító sorsa…”
A gyermek Gyula több elfoglaltsága kiderül az elbeszélésekből, tudott harangozni, a templomban a kórusra járt, mert már fújtatni is tudott, ügyesen hajigálta át kővel a csűr tetejét, szerette a felnőttek meséit, tudott ostornyelet faragni, rajzolni, szeretett „kapóra ütögetni”, szerette a madarakat, madárfészkeket. Annyira, hogy kisgyermekként kimerészkedett a libalegelőre, hogy a nyaktekercsfészket megmutassa neki Csuhajla. Az út leírásán követni tudjuk merre halad, hol volt a libalegelő: „Másnap délután esett az eső, de csakhamar kisütött a nap, és a párás napsütésben útnak eredtem, át a falun, amerre a pincék gubbasztanak. Mikor a falu mögött a szilváshoz értem, elfogott a félelem, mert egészen egyedül voltam. De azért csak mentem tovább. Szorongva haladtam. A pincék mind rám néztek. Végre átkerültem a dombon s ott aztán egyszerre meghallottam a libák zajongását. A találkozás megnyugtatott. Üde zöld pázsiton legelészett a libanyáj, középütt a patak csillogott. Köröskörül sötétzöld bokrok és fák koszorúja látszott.”
Az emlék-elbeszélések élvezetes olvasmányok mindenkinek, kivált érdekesek lehetnek a károlyfalviaknak, akik ezen apró részletekre konkrétan ráismerhetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése