Kovács Lajos: Etnográfia

Etnografia

Részlet Kovács Lajos tanító 1936-ban írt falumonográfiájából

A lakosok viselete elvárosiasodott. A lányok a városban divatos ruhákat viselik és a legények már keménygallért is hordanak. Csak az öregebbek maradtak meg a régi viseletnél. Azonban ez sem különbözik a más községekben lakók viseletétől. Nevezetes egyedül az öregebb asszonyok ködmönviselése. Ezeken díszítések is előfordulnak. E díszítésekről párat melléklek. Ezeket azonban nem maguk, hanem sátoraljaújhelyi és sárospataki szűcsökkel készítették. A világháború előtt divatos volt a magyaros ruhaviselet. Csizma, vitézkötéssel, csizmanadrág, kivarrott mellényes paszomántos dolmány. nyári viseletük gatya, és bőszárú ing volt. Ma azonban ezek közül egyet sem hordanak, ami még feltalálható, azt is a moly elrongálta.

Az építkezés általában a gazdasághoz megfelelő célszerűség elvét mutatja. A falak sík kiképzésűek, s oromzat nagyon kevés fordul elő. A belső beosztása a következő: az utca felé eső részen van „az első ház”, amelybe „a pitvaron” keresztül juthatunk. A pitvar az udvarral van összeköttetésben. Innen juthatunk még a „hátsó ház”-ba is. Az épület hátulsó része felé következik a kamara, az „ól” (istálló), a disznóól, a „stof” (fatartó), a pajta és a lakóháztól legtávolabb a csűr. A lakóházon, de a többi melléképületen is nagyon kicsinyek az ablakok, ami bizony elég helytelen. Ezt azonban lassan kezdik belátni, és ma már mind több és több ablakot nagyobbítanak. Helytelennek tartom még az istálló közelségét a lakóházhoz. Ugyanis legtöbb esetben a trágyát az istállóval szemben lévő udvarrészen helyezik el. Így annak kellemetlen szaga, de káros anyaga is elterjed az udvaron, legtöbbször a tőle nem messze ásott kútba is beszivárog. Ezeket azonban szintén többen megszüntették, s a trágyadombot az udvar hátsó részén helyezték el. 

Háziipari munkálkodást nem folytatnak különösebben, csak kenderfonással és szövéssel foglalkoznak. Ez is azonban ma már csak az öreg asszonyok foglalkozása, s azok közül is egyik-másiké.

Említettem már, hogy a vendégeskedést szeretik, s azon mindenkit szívesen látnak. A lakodalomban a vőfélyek egy-egy fogáshoz felköszöntőt mondanak. Szüretkor felvonulást is rendeznek, amelyeket mókás öltözetben csinálnak. Érdekes szokása a községbelieknek, hogy nyári időben, ha vendég érkezik, azt „pincézésre” invitálják. Ez abból áll, hogy a gazda sült húst, szalonnát, kolbászt vesz magához, s a vendéggel kimegy a pincéjéhez. Ott a pince előtt lévő gyepes részen pokrócot terít le, s arra ülnek. Az uzsonna elfogyasztása közben „azon melegében” felhozott friss borral kínálgatja a vendéget. S mivel a pincék egymás mellett vannak, lassan-lassan az egyik „szomszéd”, majd a másik, s így tovább összegyűlnek, élcelődéssel szórakoztatják a közéjök vetődött vendéget. Ez azonban nem megy túl az illendőség határán.

Még érdekesebb népszokás volt még az 1924. évig. Ugyanis nagyböjt első vasárnapját „karikavasárnap”-nap hívták. E napon pedig a következőket csinálták: Délután litánia után az iskolás gyerekek egy hosszú pózna tetején szalmakötéllel odakötözött döglött macskát vagy döglött varjút hordoztak körül a községben. Minden ház előtt svábul kiáltották: „adjatok egy darab fát, égetnénk egy boszorkányt, de nincs nekünk elég fánk.” Ha nem adtok nekünk fát, nem égetünk boszorkányt, s kiütjük ház oldalát (vagy kiütjük ház ablakát). Ez svábul mondottaknak körülbelüli fordítása. De mindenütt kaptak egy-egy darabot, így a házak épségben maradtak. Mikor aztán végig értek a falun, elmentek a pincék tetejére, amikor már rendesen alkonyodott. Ekkor a legénysorban lévők is odamentek, a fából tüzet raktak, majd a boszorkányt beledobták. Ezenkívül beledobtak ki egy, ki több, már előre elkészített „karikát”. Ez egy kemény fából (tölgy) készített négyszögletes falap volt, melynek közepén egy akkora lyukat fúrtak, hogy 2–3 cm. vastagságú bot beleférhet. Mikor a karika megtüzesedett, a falu apraja nagyja a tűz köré sereglett. A legények ekkor a tűztől nem messze egy deszkát vagy kőlapot egyik végén feltámasztva ferdén helyeztek el. A bottal a tűzben megtüzesedett karikát kipiszkálták, ráhúzták, és lendülettel a ferdén álló laphoz ütötték. Ez az ütéstől, a lendülettől erőt kapva messze tovarepült, miközben a legények kiáltották (persze svábul) „karika, karika, kié ez a karika? Azé ez a karika, akit a farsangi bálon senki sem táncoltatott.” Ezt azonban minden legény másképpen fejezte be. Mindaz napfényre került ilyenkor, amit a lányok, vagy a legények a farsangi időben elkövettek, persze ez sok nevetést okozott. S ha a karika jó messzire és magasra repült, a körülállók azt mondották: „no el igaz, mert milyen szépen repült.” 

Miután ennek vége lett, a legények a kocsma felé mentek, mert még egy ügyet kellett elintézniök, a legényavatást. Ugyanis az iskolás gyermekeknek este harangozás után a legények nem engedtek kint maradni. Amelyiket az utcán meglátták, alaposan elverték. Aki aztán már kimaradt az iskolából, csak úgy lehetett az utcán, ha az „utcabort” megfizette, és a legényavatáson részt vett. Ez abból áll, hogy az avatandó három litert bort készített utcaborként. Ezzel a karikavetés után a kocsmába elment és ott többi társával sorban várta a legényeket. Mikor ezek megérkeztek, a bort mindenik átadta. A legények ekkor egy litert abból visszaadtak az avatandóknak, a másik két litert pedig megtartották maguknak. Ekkor ismét sorba állították őket, s az egyik közülük rendesen a legidősebb, aki az avató volt, a következőket kérdezte svábul egyenként tőlük: „Hogy hívnak?” „X. Y.” „X.Y. melyik lányra fizeted az utcabort?” „N. N.-re” Ha arra nem fizetett még eddig senki, akkor meghagyták, hogy járhat hozzá, ha pedig már fizetett valaki arra, a kettőnek birkóznia kellett. Amelyik a másikat földhöz teremtette, az járhatott a lányhoz. A további kérdések pedig így hangzottak: „Együtt tartsz-e a legényekkel?” „A legényekkel együtt tartok, mint acél a vassal.” „Hát ha egy legényt látsz részegen az árokba feküdni, mit csinálsz?” „Nem mondom senkinek és hazavezetném.” „Ha valamelyik legény anyádhoz járna, mit tennél?” „Nem szólnék senkinek.” Mikor ezekre már mindegyik válaszolt, az avató kezébe vévén egy kancsó bort, mondotta: „Úgy látom, érdemesek vagytok a legénységre. tudjátok, a faluban van egy nagy fa, abban van egy nagy odú. Abban a nagy odúban van egy még nagyobb odú. Abban a nagy odúban van egy nagy madár, s az a nagy madár mindvégig piszkít benneteket” s ekkor végig öntötték őket borral. Ez volt a felszentelésük, utána a felavatottaknak szabad volt az utcán tartózkodni esténként. Ma ezen szokás nincsen meg.

Ha most az utcán estefelé végig megyünk, a fiatalabbak az öregekkel együtt vannak. Néha-néha csoportosulnak egy-egy citerázni tudó mellett, s nótázással tudják el a vasárnapi estéket. Egyikük-másikuk már hegedülni is tud, és amellett is elszórakoznak.

Rá kell mutatnom a lakosok egy hibájára. Még pedig arra, hogy a község minden lakosának gúnynevet adnak. Ennek némi alapja van is, mert sok egyforma nevű van a községben, s azok megkülönböztetésére csak így volt lehetséges általuk. Igaz, lett volna erre más megnevezés is, pl. idb., alsó, felső, ifj. stb. A hivatalos iratok így is jönnek. Van olyan is, akinek a nevéből csak egy van, és mégis gúnynévvel szólítják. Mentsége lehet e gúnynévvel való megszólításnak az is, hogy senki sem haragszik meg azért, ha mástól hallja.