Nevelős Gyula: Csuhajla és az angolnagőte

Csuhajla és az angolnagőte

Írta Nevelős Gyula*

Csuhajla volt Károlyfalvának, az én zempléni kis szülőfalumnak nagytekin­télyű libapásztora. Nem falubeli volt, senki se tudta róla, hogy kicsoda, honnan került oda, és miért adta a fejét éppen a libapásztorságra, amely lánygyerekek­nek való foglalkozás. Talán még rendes neve sem volt. Úgy állt egyedül a nagy­világban, mint a falunk végén az öreg magányos vadkörtefa.

Fejéről a zsíros kalapot csak a templom előtt vette le, de különben, még ha köszönt is, csak felfelé bökött a mutatóujjával, mintha mutatni akarná a kalapja mellé tűzött vércsetoll-trófeát, mely mellett rendszerint törökszekfű, szalmavi­rág, vagy más efféle ékeskedett.

A libapásztori hivatalt egy hosszú fütykösbot jelképezte, meg egy tárogató. Igen, egy valódi tárogató, amelynek billentyűi is voltak az oldalán.

A pásztorkodás naponta úgy kezdődött, hogy Csuhajla korán reggel megál­lott a falu felső végén, hóna alá szorította a fütyköst, szájához illesztette a táro­gatót és megfújta a libariadót. Erre aztán a közeli udvarokon a libák éktelen gágogásba kezdtek, szárnycsapkodva szaladtak, vagy repültek, ahogy tudtak, ki az utcára, Csuhajla elé. Így szedte össze a libanyájat. A libák szapora lépésekkel és szüntelenül gágogva, beszélgetve haladtak végig a falun, utánuk kényelmesen ballagott Csuhajla.

Napszálltakor rendben hazaterelte őket, minden libacsaládot a maga udvarára. A mi udvarunk az iskola udvara volt, mert apám volt a falu tanítója. Az öreg Csuhajla ide minden áldott este beállított, mert nálunk nemcsak kenyeret és egy kis szalonnát kapott, mint másutt, hanem mindig megkapta az ő mindennapi finom csemegéjét is: a pipa-bagót. Édesapám pipás ember volt, s a bagót kétfelé kellett osztania, felét a libapásztor, másik felét pedig a kondás részére. Csuhajla tudott erről, és ezért mindenféle mesterkedésekkel azon igyekezett, hogy ő többet kapjon, mint a kondás. E célból az én protekciómat is igyekezett elnyerni, s gyakran hozott nekem az erdőről szedret, szamócát, vagy szép egyenes vörös­gyűrű-botot.

Nagyokat lódított, mesemondó is volt őkelme. Emlékszem, sokszor beszélt nekem egy rettentő nagy sasmadárról, amely egyszer például a Fűzkút mellett lecsapott egy csikóra. Csak az volt a szerencse, hogy amikor már emelte volna fel a levegőbe, a csikó úgy találta gyomron rúgni, hogy menten kiejtette a csőréből. Legjobban szerettem, ha madárfészekről beszélt. Rendszerint több fészket tudott egyszerre, varjút a bükkfa tetején, fülemilét, meg bábagebecset a csalitos­ban. Ígérgette is mindig, hogy majd egyszer mutat nekem egy madárfészket.

Egyik este, miközben a bagót várta, tudomásomra adta, hogy ma egy igen szép nyaktekercs-fészket talált, amilyet még ő maga se látott soha életében.

- Milyen madár a nyaktekercs, Csuhajla bácsi? - kérdeztem nagy érdeklő­déssel.

- Szürke, úrficska, tarkás-szürke kis karcsú madár. - És nyaktekercsnek hívják?

- Igen - mondta -, mert mindig figyel, és úgy forgatja a fejét, mintha srófra járna. Ezért hívják nyaktekercsnek. Félős kis jószág, ezért nehéz a közelébe férkőzni. Csakhogy én ma kifogtam ám rajta. Észrevettem - mondotta titokzato­san -, hogy leszállt a szederindára, tekergette a fejét, aztán gyorsan beszökött a bokorba. Én odalopakodtam, leguggoltam, nézegettem, hát egyszer csak meglá­tom a fészket, és benne a madarat.

- Meglátta, Csuhajla bácsi?

- Meg bizony. Közelről nem vizsgálódtam, és most nem is tudom, hogy tojás van-e a fészekben vagy kis madár. De ezt a fészket okvetlen megmutatom ma­gának, mert a nyaktekercs igen ritka madár!

Közben megkapta a bagót, egy kis újságpapírba csavarta, betette a szűre ujjába, jóéjszakát mondott és azzal ment tovább.

Én azonban a nyaktekercs dolgot nem tudtam elfelejteni. Még álmomban is forgatta a fejét az a csodálatos madár. Mi lenne, ha kimennék a libalegelőre, és megnézném a fészkét?! Apám talán nem fogja megtudni, anyám pedig nem fog nagyon haragudni, hiszen ő olyan jó és én meg azonnal jövök vissza.

Másnap délután esett az eső, de csakhamar kisütött a nap, és a párás napsü­tésben útnak eredtem, át a falun, amerre a pincék gubbasztanak. Mikor a falu mögött a szilváshoz értem, elfogott a félelem, mert egészen egyedül voltam. De azért csak mentem tovább. Szorongva haladtam. A pincék mind rám néztek. Végre átkerültem a dombon s ott aztán egyszerre meghallottam a libák zajongá­sát. A találkozás megnyugtatott. Üde zöld pázsiton legelészett a libanyáj, közé­pütt a patak csillogott. Köröskörül sötétzöld bokrok és fák koszorúja látszott.

Csuhajla a patak mellett állott s a fütykösbotra támaszkodott. Mikor meglá­tott, szemébe húzta a kalapot, és úgy nézte, hogy ki lehetek. A libák is felemelték fejüket, s egyik-másik gágogni kezdett.

- No, mi az, úrficska? - szólt Csuhajla, mikor a közelébe értem. 

- Eljöttem megnézni a nyaktekercsfészket.

- Hm, igen a nyaktekercsfészket... No, és a mama eleresztette? 

- Nem tudja, hogy kijöttem.

- Haj, haj, hát a nyaktekercsfészek... Az amodébb van, a szederbokrok között. Csakhogy ma egy kis eső szitált, oszt ilyenkor az anyamadár a fészken ül, nem igen lehet háborgatni… De mindjárt megnézem. Addig maga maradjon csak itt a pataknál, üljön le ide a kőre.

Engedelmesen leültem, ő pedig tempósan a bokrok felé tartott. Begázolt a sű­rűbe, aztán eltűnt a szemem elől. Magam maradtam a sok liba között. A patak csörgedezve folydogált a lábamnál... Vajon ott ül-e a nyaktekercs a fészkén?... És az édesanyám észrevette-e már, hogy elmentem hazulról?... Az édesapám?... A szívem hangosan dobogott másfél arasznyi mellemben. Sokáig kellett vára­koznom. Néztem a bokrokat, a patakot, a nagy fákat; úgy éreztem magamat, mintha valahol messze idegenben volnék. Még jó, hogy ott voltak a libák. Mele­gem volt, izzadni kezdtem, aztán lehasaltam a patak fölé és szürcsöltem a vizet.

Ekkor előbukkant a bokrok közül Csuhajla, egész más helyen, mint ahonnan vártam. Felugrottam és elébe siettem.

- Hát maga mit csinált ott a víznél? - kérdezte komolyan

- Semmit - válaszoltam -, vizet ittam, mert melegem van. 

- Ejnye, ejnye, ezt már nem jól tette.

- Miért? - kérdeztem ijedten.

- Hát mert az tilos… Mert ... Ejnye, ejnye... - és elégedetlenül csóválta a fejét. 

- Miért tilos, Csuhajla bácsi?

- Hát mert ebben a vízben... izé van ni... hogy is mondják? ... Angolnagőte. 

- Micsoda?

- Ángolnagőte - mondotta hangsúlyozva -, egy kis állatka, akkora, mint egy kis fekete cérnaszál.

- De én nem láttam semmit, Csuhajla bácsi.

- Hátiszen nem is lehet azt könnyen látni, az ember gégéjén is úgy leszalad, hogy nem lehet észrevenni.

- És most mi lesz? Valami baj lesz?

- Hát bajnak éppen nem muszáj lenni, de - lehet. 

- Miért? Mit csinál az ángolnagőte?

- Hát annak az a természete úrficska, hogy meg szok nőlni az ember hasában - mondotta. - No de ez nem egészen biztos, nem kell azér nagyon megijedni!!

- És milyen, ha megnő?

- Hát akkor olyan a formája, mint a kijjóé. 

- Mint a kígyóé? Istenem!

- Csakhogy nem harap, és ki lehet csalni a haskóból.

- Hogy lehet kicsalni, Csuhajla bácsi? Csináljunk valamit... kérem...

- Hát én nem híhatom vissza, ha egyszer bement, de hogyha felnevekedett, akkor úgy lehet kicsalni, hogy az embert lábánál fogva felakasztik a mesterge­rendára, fejjel lefelé, aztán ki kell nyitni a száját, odatartani egy tálkában friss meleg tejet, és az ángolnagőte, ha megérzi a tej szagát, hamarosan kicsúszik, mert a tejet fenemód kedveli.

Kétségbeestem. 

- Hát most mit csináljak?...

- Mondom, nem kell annyira megijedni, csak éppen hosszú, mint a kijjó, de egyáltajján nem harap. Most menjen szépen haza, de otthon ne szóljon semmit a mamának, mert hátha nem is volt ángolnagőte abba vízbe, amit az úrficska le­nyelt.

Vigasztalólag mosolygott rám, én pedig megfordultam és indultam haza. Iz­gatottan siettem, aztán szaladtam és közben sírástól csukladoztam. Mikor a pin­céket elhagytam és megláttam a falut, boldogan megkönnyebbültem, de csak egy pillanatra, mert csakhamar eszembe jutott az ángolnagőte. Jaj, jaj, hátha csakugyan lenyeltem!

Végre, átizzadva, csapzott hajjal, elértem a templom elé, majd az iskolához. Anyám a kis kertben dolgozott, de mindjárt észrevett.

- Hát te hol voltál, rossz gyerek, egész délután nem láttalak. Nem feleltem semmit, és sírva dugtam fejemet az ölébe. Édesanyám ijedten kérdezte:

- Az istenért kisfiam, mi bajod, hol jártál? Mondd, mi történt? Mitől vagy ilyen izzadt?

- A libaréten voltam és a patakból megittam az ángolnagőtét - mondtam akadozva - , de ez... ez még nem biztos.. 

- Mit beszélsz te, mit ittál meg? Nem értem.

- Kimentem Csuhajlához megnézni a nyaktekercsfészket, ő elment megke­resni, és én ... én ittam a patakból, és akkor azt mondta Csuhajla, hogy talán ángolnagőtét ittam, és az meg fog nőni a hasamban, és akkor engem fel kell akasztani fejjel lefelé, és ha tejet adnak neki, akkor kicsúszik belőlem, mert olyan, ... olyan, mint a kígyó, ha megnő...

Sírtam, mint a záporeső...

- No, csitt, csitt, ne sírjál. Látod, hányszor mondtam, hogy nem szabad elbi­tangolni és te kimerészkedtél egész a libalegelőre...

Kötényével törölgette az arcomat, megfogta a kezemet:

- Gyere, mondd el szépen, hogy mi történt tulajdonképpen.

Atyám hátul volt a méhesben, de hallott valamit, mert már közeledett felénk, egyik kezében az újsággal, másikban a leszerelt pápaszemmel.

- No, mi baj van - kérdezte -, és mitől vagy olyan sáros? Anyám és én, ketten mondtuk el.

- De hát kinek az engedelmével mentél te ki a libarétre? !

Csüggedten hajtottam le a fejemet és csendesen szipogtam, hogy meg akar­tam nézni a nyaktekercsfészket.

- Megérdemelnéd, hogy jól elnadrágoljalak. Máskor ilyet ne tégy... Attól az ángolnagőtétől pedig ne félj. Nem nyelted le a vízzel. Érted? Csacsi.

Atyám kemény szava megnyugtatott.

De azért mikor a pitvarban az uzsonna-tejemet ittam, mindig arra gondoltam, hogy az ángolnagőte is a tejet szereti.

*Nevelős Gyula ny. kultuszminiszteri osztályfőnök sz. a zempléni Károlyfalván, Nevelős Adolf az első károlyfalvi tanító fia

(in: Carolfalve, Karlsdorf, Károlyfalva / alk.szerk. Hauser Z. p. 74-77.)

Megjelent eredetileg a Zempléni fáklya c. folyóirat 1941. I. évf. 1. számában