Nevelős Gyula: A károlyfalvi üdvlövések

A károlyfalvi üdvlövések

Írta: Nevelős Gyula[1]

Károlyfalván, ebben a kis hegyaljai faluban régi szokás volt, hogy ünnepi lakomák alkalmával üdvlövéseket adtak le a felköszöntők után. A legények odaálltak az ünneplő ház ablakánál az eresz alá, és egyikük, akinél pisztoly volt, onnan figyelte a szép köszöntő beszédeket, s amikor felharsant az „éljen”, akkor beledurrantott a levegőbe vaktöltéssel.

Az üdvlövés igen hatásos befejezése, de egyúttal bírálata is volt a felköszöntőnek. Mert ha a pisztolyos legénynek tetszett, akkor kettőt is lőtt egymás után, de az is megesett, hogy egyet sem lőtt. A beszédet ilyenkor kínos csend zárta le, ami bizony nagy szégyen volt a szónokra. Napokig beszéltek, suttogtak róla a faluban, kivált az asszonyok.

Ennek az egyébként kedves kis falunak édesatyám volt az első okleveles kántortanítója harminc esztendőn keresztül. A lakosság sváb eredetű. Egy osztrák herceg telepítette le őket az elkobzott Rákóczi birtokokra a XVIII. század első felében. Kezdettől fogva zárt életet éltek, idegent soha sem vettek be a családi kötelékbe. Nem is lakott ott idegen más, csak az „alkalmazottak”, vagyis a pásztorok, no meg – a tanító.

A tanító azonban idegen létére is úr volt, mégpedig a legnagyobb úr a faluban. Igaz, hogy az ő urasága csak afféle elméleti uraságot jelentett, mondjuk állásbeli tekintélyt. Ebből a tekintélyből származott aztán az az illendőségi szabály is, hogy a tanítót meg kellett hívni minden családi ünnepségre, lakodalomra, keresztelőre és egyéb ilyen alkalmakra. Viszont az is kötelező illendőség volt, hogy a tanítónak el is kellett mennie mindegyikre, akár tetszett, akár nem, gyakran feleségestől, családostól is, mert különben megharagudtak rá. Megharagudott a falu nagyhatalmú Szelleme. Ez a láthatatlan rém, amely az eldugott kis falvakban úgy tenyészik, mint sötét pincében a denevér. Megharagítani őt nem szabad, mert mindig és irgalmatlanul bosszút áll.

Jóatyám el is ment minden helybeli ünnepségre. Ilyenkor persze elvárták tőle a szép felköszöntőt, néha versben is. Ki is járt érte az üdvlövés minden alkalommal.

Azaz hogy éppen erről van szó – nem minden alkalommal!

Egy reggel megkérdezte anyám apámat:

– No, milyen volt este a névnap a Bugyogóséknál?

Meg kell jegyezni, hogy a faluban majdnem mindenkinek volt valami tréfás, vagy gúnyos mellékneve. Ilyen volt például a Nagybajuszú, meg a Bugyogós név is.

– Megvolt – felelte atyám röviden.

– A Hosszú József nem kellemetlenkedett megint?

– Nem.

– Elég könnyű volt a sima kalács?

– Elég.

– De rossz kedved van! – jegyezte meg anyám. – Talán megint történt valami?

– Nem történt semmi különös… Csak éppen, hogy megint nem lőttek a beszédem után.

– Már megint? – szólt anyám ijedten. – Már megint? Most ez már a harmadik eset egymás után! Hát ki csinálja ezt?!

– Mit tudom én! – mondta édesapám igen rosszkedvűen.

– Hát én biztosra veszem, hogy ez csak a vén Hosszú Józseftől eredhet. Az unokája miatt…

– Miért az unokája miatt?

– Utálom azt a hamis embert. Még ha nevet is, olyan az arca, mintha harapni akarna.

– Mi van az unokájával? – kérdezte újra atyám.

– Hát nem emlékszel rá, hogy minap a mise előtt a templomkertben azt mondtad neki, hogy az unokája még ma se tud írni, pedig három éve járja az iskolát, és úgy írja a nagy H betűt, mintha kecskelábat rajzolna? Most is csúfolják vele a gyerekek, hogy „Kecskeláb”.

– Mit csináljak vele, ha buta?

– De legalább ne mondd, vagy ne mások előtt! Tudod, hogy mindjárt megharagusznak.

– Hagyj nekem békét, ne bánts még te is!

– Jó, jó, de már nem bírja az ember! Örökösen megharagusznak valamiért, és ilyenkor hol a csirkét találom megdögölve a sövény alatt, hol a kamara ablakát törik be. Minden héten valami! Te is vigyázhatnál egy kicsit!

– Mire vigyázzak? – kérdezte apám ingerülten. – Ha megszentül is az ember, akkor is lesz a tanító ellen valami kifogás. Ez már a tanító sorsa… A tanítótól senki se fél. Ebbe bele kell nyugodni. Hagyj nekem békét!

Becsapta maga után az ajtót és kiment a méhesbe.

Szegény jó szüleim! Sokszor hallottam ilyenféle és ennél izgatottabb vitákat közöttük! Gyötrődtek, lázadoztak és végül türelmesen belenyugodtak sorsukba. Élték a kisfalusi tanítócsalád nehéz életét.[2]

Hányszor gondolkoztam gyermekésszel azon, hogy mit kellene tennem, hogyan segíthetnék? Hiszen én sok mindent tudok. Tudok harangozni, a kóruson fújtatni, ostornyelet faragni, rajzolni, egyszóval sok mindenhez értek. Hogyan segíthetnék hát? Sajnos mindig olyan dolgokról volt szó, amiket csak hallgattam, tágra nyitott szemekkel és szepegve, de segíteni nem tudtam. Most itt volt ez az üdvlövés dolog is.

Néhány nap múlva említette édesapám, hogy szüret után, de még karácsony előtt megtartják Hauser Boris esküvőjét a Tüzér Tónival. Mind a kettőnek tekintélyes ember volt az apja, a Borisé pláne: törvényhatósági bizottsági tag. A neve alá is odaírta mindig: T. B. T.; világos, hogy nagy ember volt. 

– Ide el kell mennünk mindannyiunknak – mondotta édesapám.

Én azonnal az üdvlövésekre gondoltam, és ettől kezdve talán többet járt az esküvő az én eszemben, mint a Boriséban. Szorongva töprengtem azon, hogy mi lesz, ha ott sem fognak lőni az édesapám beszéde után?

Teltek-múltak a napok, a faluban már mindenki az esküvőről beszélt.[3] Egyszer aztán az esküvő előtti esték egyikén állatetetés után beállított hozzánk Tóni, a vőlegény a menyasszonyával. Tudtam, hogy miért jöttek. Tóni mint volt katona, összecsapta a bokáját, és ünnepélyes hangon meghívta az egész tisztelt családot szent házasságuk napjára az Isten házába és utána a lakodalomra. Szívélyesen leültettük őket. Én a kiszsámolyon ültem az ablaknál. Szótlanul néztem őket, nem is tudom, mit beszéltek, mert megint csak apám felköszöntőjére és az üdvlövésekre gondoltam. Még éjjel is ez kavargott a fejemben. Meg fogom tudni – terveztem –, hogy melyik legénynél lesz a pisztoly, és megkérem, hogy én is lőhessek egyet. Hátha megengedi.

Délelőtt volt az esküvő, utána az esküvői lakoma déltől másnap reggelig.[4] A lakodalmas ház olyan volt, mint a méhkas; az utcán, az udvaron, benn a házban ott zsongott az egész falu, különösen az asszonynép, meg a gyerekek. Én is odamentem Brogli Marcival meg Fejjel Jankóval, elemista barátaimmal.

– Te Marci – mondtam –, ma a felköszöntőnél nekünk kellene lőni.

– De butaságot beszélsz, hát hogy lehetne az, mikor Józsi bácsi fog lőni. Láttam a patronyokat.

– Hát akkor kérd meg a Józsi bátyádat, hogy legalább csak egyet engedjen lőni, neked is, meg nekem is – kérleltem tovább. – Én még soha nem lőttem igazi pisztolyból. Adok neked holnap egy spárgát, vastagot és olyan hosszút, mint ide az eperfa.

– Mondom, hogy Józsi bátyám nem adja a pisztolyt gyereknek, mert ő fog lőni. Ismerem én őtet! [5]

Nemsokára megérkezett édesapám is édesanyámmal.[6]

A vendégek, leginkább férfiak, lassan elhelyezkedtek a szobában az asztal körül és elejétől fogva sűrűn koccintgattak.

Közben a konyhában elkészült a tyúkleves, és ekkor ünnepi komolysággal belépett a szobába az első „vőfény” a virágos vőfélybottal és elmondotta a beköszöntő verset. Ezzel megkezdődött a lakoma. Hosszú sora az ízes ételeknek, csirke, kacsa, disznó, borjú, kalács, tészta és sok mindenféle. A vendégsereg egyre vidámabb, egyre zajosabb lett.[7]

A pitvarajtó előtt az udvaron a fiatalság visongott, nevetgélt, amint mondani szokták: kutyálkodott. Ott volt már közöttünk a Marci bátyja is, Brogli Józsi a pisztollyal.[8] A mi szemünkben ő volt a lakodalom legfőbb szereplője. A pisztolyt a bal kezében lógatta lefelé fordított csővel. Én melléje húzódtam:

– Józsi bácsi – szóltam, mert így szólítottuk a katonasorbeli legényeket –, nem lőhetnék én is egyet ma este? Engedjen legalább egyet lőni nekem!

Józsi furcsálkodva nézett rám:

– Hát majd mit nem! Mit szólna hozzá a tanító úr?! Lenne hadd el hadd! Nem gyereknek való a pisztoly.

– Én adnék magának a jövő vasárnap rozmaringszált a kiskertünkből, Józsi bácsi.

Rozmaring sehol másutt nem volt, csak a mi kiskertünkben. Rezgő rozmaringszál szegfűvel vagy muskátlival! Ezt tartották a lányok és a legények a legszebb bokrétának. Vasárnap a lányok az imakönyvükön vitték a templomba, a legények meg a kalapjukhoz tűzték. Nem mindenkinek volt ilyen bokrétája, csak aki édesanyámtól kapott.[9]

Józsi a rozmaringos ajánlat hallatára sem engedett, bár a hangja már kissé simábbra szelídült:

– Nem lehet, mondom, mert a pisztoly igen rúg, oszt egész erősen kell tartani.

– Kérjed már te is! – löktem oldalba Marcit, Józsi öccsét.

– Engedd hát, no! – szólalt meg Marci. De válaszra már nem kerülhetett sor, mert odabent a vacsorázó társaság egyszerre elcsendesedett. Kezdődtek a felköszöntők. Most belülről óvatosan kinyílott a szoba ajtaja, és kidugta fejét az öreg Hosszú József.

– Hol a pisztolyos legény? – kérdezte halkan.

– Itt vagyok.

– No, akkor eredj, fiam, Józsi, az ablakhoz, oszt vigyázz, ne felejts el durrantani édesapádnak, meg a bíró úrnak, mert úgy látom, mind a ketten fognak szólni.

– Igen – felelte Józsi készséggel.

Lábujjhegyen odavonultunk többen az ablakhoz. Józsi az ablak elé állott, hogy be is tekinthessen egy kicsit.

Csendben voltunk, figyeltünk. S akkor az ablakon átszűrődő hangokból egyszerre ráismertem édesapám hangjára. Borzongás kapta meg a lelkemet. Az előbb apámat nem említették. Istenem, hátha megint nem lesz lövés! „Józsi bácsi, rozmaring!” – talán nem is mondtam, csak gondoltam.

Józsi óvatosan kinyitotta a pisztolyt, kivett a lajbizsebből egy patront, beledugta a csőbe, lezárta a závárzatot, aztán felemelte a pisztolyt a szemben álló eperfa lombja felé.

– No, nem bánom, gyere ide – szólt váratlanul, – fogd meg a markolatot itt a kezem alatt!

Hirtelen odaléptem, aztán megtorpantam.

– Nem, Józsi bácsi, most éppen édesapám beszél, aztán ha megtudná. Inkább fogja meg Marci – mondtam remegve, visszafojtott izgalommal.

Marci már ott is termett és tartotta erősen a markolatot.

Belülről csak az emelkedettebb hangokat lehetett megérteni. Hallottam, hogy: „az élet hajnalán”, „a szeretet arany sugarai”, aztán „a tízparancsolat”… Józsi türelmesen várt. Egyszerre erős befejező hangon hallatszott, hogy: „a kedves fiatal párt és a boldog örömszülőket a jóságos Mindenható Isten éltesse sokáig ragyogó boldogságban az emberi kor legvégső határáig! Éljen, éljen!”

Bumm!

Eldördült a pisztoly. Hatalmasat durrant a zárt udvaron, megrázta az eperfát, felzavarta a tyúkokat, libákat és a falu összes kutyáit. A vendégek éljeneztek, kiabáltak, koccintottak. És nekem is végigfutott a szívemen egy kicsi a „ragyogó boldogságból”.

A lövéstől támadt izgalom mindnyájunkat elfogott:

– Még egyet! Józsi bácsi! Még egyet! Hamar! – súgtam, és súgta Marci is, meg a legények is. – No még egyet! Tölts gyorsan, Józsi!

És Józsi nem sokat gondolkodott, hanem izgatottan, de tüneményes gyorsasággal töltött. Újra felemelte a pisztolyt az eperfa felé, Marci megint megragadta a markolatot, és eldördült a – második lövés!

Odabent megújult a viharos kiáltozás, éljeneztek, éljeneztek, a menyasszony anyja már hangosan zokogott a meghatottságtól.

Nem láttam be az ablakon, de éreztem, hogy a szüleim mit csinálnak. Édesanyám csak mosolygott és emelgette a poharát az éljenzők felé, édesapám állva, jobb kezében a pohárral jókedvűen integetett, koccintgatott jobbra-balra, balkezével pedig sodorintott néha egyet a bajuszán, mert így szokta mindig, ha örül valaminek… Két üdvlövés egymás után a legelőkelőbb lakodalmon, ez már valóban nem kis dolog.

Most felállt a Józsi bácsi édesapja, egy tiszteletreméltó gazda, idősebb Brogli Ignác.[10] Mikor szónokolni kezdett, Józsi újra megtöltötte és készenlétbe helyezte a pisztolyt, én pedig félretoltam a Marcit és most én fogtam meg a pisztoly markolatát. Marci az én apámnál, én az övénél.

Az öreg Broglinak erős borízű hangja jól kihallatszott, majdnem minden szavát megértettük. A beszéd nem tartott sokáig. Előbb az örömszülőkről volt benne szó, aztán áttért a fiatal párra.[11] Mivel pedig Brogli bácsi mindig tréfás beszédű ember volt, azért a felköszöntőjét ezzel a közismert verssel fejezte be:

Adjon a jó Isten

Bort, búzát eleget,

Kilenc kucik gyereket,

Holtunk után mindnyájunknak

Lelki üdvösséget!

Éljen!

– Éljen! – harsogták a vendégek, az ablak alatt pedig nagyot dörrent a pisztoly. Ez is jól sikerült.

Most már csak egy patronja volt Józsinak, s a bíró úr beszéde után ez is elsült. Hála Istennek! Józsi ugyanis attól tartott, hogy hátha az utolsó patron csütörtököt talál mondani.

A felköszöntések ezzel véget is értek, mert ami beszédféle ezután következett, az már inkább csak rövid üdvözlés, virágos szólás-mondás volt, ezeknek természetesen nem járt üdvlövés. Elvonultunk az ablak alól az eperfa alá és egy csomóba állva tárgyaltuk az eseményeket, illetőleg a lövéseket.[12] Józsi volt a nap hőse, és ennek a tudata látszott is rajta. Felém fordult s így szólt hozzám:

– Hát, ha nem is engedtelek lőni egyedül, azért egy szál rozmaringot hozhatnál vasárnap. Muskátli nem kell, az van nekünk is.

– Adok, Józsi bácsi, még tán Brigittának is fog adni édesanyám, ha kérek tőle.

Tudtam, hogy ezzel megkétszerezem a Józsi örömét.[13]

De most már látni vágytam a szüleimet és bementem a pitvarba. A szoba ajtaja nyitva állt, sűrű füstben ültek a vendégek, kacagtak, kurjongattak, szüntelenül koccintgattak. Brogli Ignác bácsi háttal ült az ajtónak, a feje teteje kopasz volt, csak hátul a nyakánál volt egy kis haja, de a jókedvtől már az is visszafelé lógott. Mikor koccintott, mindig azt kiáltotta, hogy: „ej, na, sose halunk meg!” Behúzódtam a szobába és odasimultam édesanyám mellé. Megsimogatta a fejemet, és adott egy darab lekváros lepényt.

– Anyukám, mikor megyünk már haza?

– Nemsokára, kisfiam. Álmos vagy, ugye? Ha kevés a lekváros, majd kapsz még egyet. De most eredj ki még egy kicsit Marciékhoz! Az udvaron ne igen játsszatok, mert kint hideg van már!

– Hát egy kis bort ennek a kis legénynek, a pirosbúl, no – szólt hozzánk az egyik örömapa, és már fogta is az üveget. Édesanyám adott inni a saját poharából, aztán mentem ki a pitvarba, mert már igen kiabáltak és hadonásztak az asztalnál az emberek, a feleségeik pedig nevettek és csitítgatták őket. 

Nekünk, gyerekeknek sem ízlett már a mulatság, ránk nézve a lakodalom az üdvlövésekkel befejeződött.

Sötét este volt már, mikor a lámpással hazafelé mentünk, apám, anyám, meg én. A szüleim csöndes hangon beszélgettek.

– Úgy látszik – mondotta édesanyám, – a Léna néni mégsem haragszik a perkál miatt, mert valamelyik nap küld majd egy fazék idei szilvalekvárt. Azt mondja, olyan édes, mint a méz; jól beérett a besztercei szilvájuk.

– Igen, ma jó hangulat volt. Nem hittem volna, hogy kettőt is lőjenek. Kinél volt a pisztoly, fiacskám, nem tudod? – kérdezte tőlem édesatyám.

– Brogli Józsinál – feleltem.[14]

– De igen szép beszédet mondtál, öreg, az már szent igaz – mondta édesanyám apám felé fordulva. – A menyasszonynak még az apja is törülgette a szemét.[15]

Lassan hazafelé értünk. A Csárdás kutyánk elibénk szaladt a sötétben és ugrálva vezetett be minket az udvarra.

Lefekvés előtt még tovább folyt a beszélgetés a nap eseményeiről, de én már nem figyeltem, hamar bebújtam az ágyamba. A nap izgalmai után bágyadtan készültem az elalvásra. Előbb azonban még rendbe akartam hozni a dolgokat:

– Anyukám, nem adhatnánk vasárnap rozmaringot a Józsinak, aki lőtt?

– Adunk, fiam, adunk, akár kettőt is, de most már imádkozzál, aztán aludj szépen!

Letettem a fejemet a párnára. És ekkor eszembe jutott a spárga, amit a Marcinak ígértem… Szép, erős spárga… a cukros üvegről való… Nagyszerű ostort lehet belőle fonni…

Igaz, nem engedtek egyedül lőni, de hát Marci nem volt oka… Ő is kérte Józsi bácsit… Előbb Marci tartotta… aztán én tartottam… Jól megrántotta a kezemet… de nem fáj… hogy örültek a szüleim!

…Mégis oda fogom adni a spárgát Marcinak… reggel… ha nem is az… egészet…

Másnap reggel, mihelyt felöltözködtem, elvittem a spárgát Marcinak. De nem az egészet… Mivel az történt, hogy tulajdonképpen Józsi bácsi lőtt, és én csak a markolatot tartottam.

(Köszönet Nevelős Zoltánnak, a szerző dédunokájának, Nevelős Adolf kántortanító ükunokájának, aki megküldte honlapunknak az írást.)

[1] A szerző a kéziratban több bekezdésnyi szöveget kihúzott, olyan részeket is, amelyeknek kihagyása pergőbbé tette ugyan az elbeszélést, de amelyek azért voltak annyira érdekesek, hogy tovább színezzék az ábrázolt világ bemutatását, ezért e részeket lábjegyzetben közlöm. – Nevelős Zoltán, a szerző dédunokája 

[2] Egyszer a nagy H betű, máskor a párbérbe kapott szemetes gabona, esetleg a virágvasárnapi passió, amikor nem az a gazda énekelte a Krisztust, aki szerette volna, vagy pedig a pénz…, a pince…, a bor… 

[3] Jártunk iskolába, a reggeli imádság után elmondtuk közösen az egyszeregyet, hazánk fő folyóit, továbbá a hegyeket, a nagy városokat és így tovább. Esténkint Csuhajla bácsi, a községi libapásztor pontosan megjelent az udvarunkon a bagóért, utána pedig, ha már besötétedett, az ifjú jegyespár, Hanser Boris és Tüzér Tóni jöttek hozzánk esküvő előtti tanításra. 

Az esküvő előtti tanítást minden jegyespárnak végig kellett járnia. Ez arra való volt, hogy a jövendőbeli házasok, mielőtt elindulnának házas életük ismeretlen útjára, felfrissítsék és megerősítsék lelkükben a hittant és a Szentírást. Szép, kegyes szokás volt ez. Mikor az esti munkákat otthon a gazdaság körül már elvégezték, mind a ketten ünneplőbe öltözködtek, mintha csak a templomba készülnének, és úgy állítottak be hozzánk. Egyetlen szobánkban az ágy előtt állott egymás mellett a két szék, amelyen helyet foglaltak. A menyasszony imakönyvet tartott a kezében. 

Szemben velük az asztalnál a porcelán szegekkel körülszegett díványon ült édesapám, az asztal végében édesanyám, aki ilyenkor harisnyát kötögetett, én pedig melléje telepedtem a kis zsámolyra. Petróleumlámpa világította be a szobát a régi idők szelíd félhomályával. 

A tanítás minden este azzal kezdődött, hogy: no, mit tanultunk tegnap este? Előbb a katekizmust, aztán a Bibliát kellett felmondani. 

Anyám és én csak hallgattunk, de én sose jutottam tovább Jézus bemutatásánál a templomban, mert édesanyám ölébe hajtva fejemet – elaludtam. 

[4] Az esküvő reggelén a menyasszony, amint ez szokás, a leánypajtásaival a falubeli gyerekek kísérete mellett végigjárta az egész falut, és minden háznál sírva búcsúzott el az ott valóktól meg a leányélettől. 

[5] A lakodalom egész nap tartott, de este a vacsorához újra terítettek. Az esti vendégek egymás után érkeztek, az egyik ünnepélyesen, rangosan, a másik jókedvűen, és voltak olyanok is, akik a főző menyecskékkel csintalankodtak. 

[6] – Hát itt vagy? – kérdezte anyám. – Mindjárt gondoltam, hogy te is itt rendetlenkedel. 

– Á – kiáltotta egy kipirult arcú főző asszony –, nem rendetlenkednek ők, ténsasszony, jó gyerekek ők, amikor nem rosszak! 

[7] Amikor már igen élénk volt a hangulat, bejött a szobába a leghuncutabb szakácsné és nyögdécselve, siránkozva, tettetett sántikálással, bepólyázott karral és kezében egy nagy fakanállal jajgatta, hogy: 

– Jajajaj, nagyon összeégette a kezét a szakácsné, aki ezeket a finom ételeket főzte, jajajaj, emberek, segítsenek! 

A vendégek színlelt sajnálkozással fogadták, nagyokat nevettek, borral kínálták a szegény szakácsnét, pénzt is dobtak a fakanalába orvosságra, egyik-másik pedig megcsípte az oldalát. 

[8] Azt magyarázgatta a többi legénynek, hogy milyen jó pisztoly az övé, pedig már nem is egészen új, aztán arról beszélt, hogy hogyan kell tölteni, ő sokáig gyakorolta a töltést, de most már olyan gyorsan megy, hogy egy szempillantás és kész! A legények érdeklődéssel nézték, mi gyerekek csodálkoztunk és irigyeltük. 

[9] Megtörtént, hogy a bokréta mise után valamelyik legénynek a kalapja mellé került az imakönyvről, ez aztán nem volt minden jelentőség nélkül való. 

[10] Magyarul beszélt persze ő is, mégpedig jó magyarsággal, mert apám harmincévi tanítása idején mindenki megtanult magyarul az iskolában. Ősi szokásaikat megtartották ugyan, otthon is svábul diskuráltak, de az iskolás gyerekekkel csak magyarul beszéltek. 

[11] Figyelmeztette őket, hogy az életben sincs mindig szüret, és hogy a bajokban is szeretni kell egymást. 

[12] …de különösen a villámgyors töltést, amire Józsi megjegyezte, hogy napvilágnál ő még ennél is gyorsabban tud tölteni; és dicsértük a pisztoly hatalmas hangját. Akár az ágyú! 

[13] Brigitta nekem is igen tetszett, mert mindennap hosszú pántlikát hordott a varkocsában, az arca pedig olyan pirosas volt, mint az almavirág. 

[14] – Az igen derék, becsületes fiú volt az iskolában, bár egyszer-kétszer elnadrágoltam. Jó tanuló, eszes fiú volt, kár, hogy nem vették be katonának. 

– Az anyja nem is akarta, hogy bevegyék – szólt édesanyám, – bár a második sorozásnál még bevehetik. 

[15] – Láttad Hosszút? – kérdezte nevetve apám. – Milyen jókedvű volt! Mindig kétszer mondta egymásután, hogy kedves tanító úr, kedves tanító úr. 

– Igen, láttam, olyan nagyokat nevetett néha, hogy majd kiesett a szája… El ne aludj, kisfiam, itt az úton, mindjárt otthon leszünk.