Nevelős Adolf

 

Nevelős Adolf  (1841-1913)

 
Az iskola első tanítója, 1863-tól közel 30 évig tanított a faluban. 
Fia, a Károlyfalván született Nevelős Gyula több elbeszélést írt később gyerekkori emlékeiről, édesapja tanítóskodásáról:

   Csuhajla és az ángolnagőte

   Itt a vakáció! Halihó!
   A károlyfalvi üdvlövések 
   Lopják a vérbélűt
   Vizsga a falusi iskolában 
     

Kassán született 1841 szept. 30-án Nevelős János és Karnis Anna legidősebb gyermekeként. Itt végezte el a tanítóképzőt a magyarul, németül, szlovákul és latinul egyaránt jól tudó fiatalember. Pályáját Aranyidkán, Kassa mellett kezdte feleségével, Mátéffy Ceciliával, aki maga is tanítócsaládból származott. Itt szlovák nyelven tanította a gyerekeket. Nem sokkal később combnyaktörést szenvedett, s mivel kiesett a munkából, kegydíjjal elbocsátották az állásából. 

Lassú felépülése után kapott állást Károlyfalván 1863-ban a frissen felépült új iskolában. Itt kántortanító lett, előbb szárazkántor, majd az új templomba történt orgonavásárlás után szárazkántorból 1878-ban "orgonyistává lőn" – olvashatjuk a falusi Brogli János feljegyzéseiben. A német eredetű Károlyfalván németül kellett tanítania, mivel a falusiak inkább még németül beszéltek. Így tett, de az iskolába járó gyerekeket szépen lassan megtanította a magyar nyelvre is. Ez olyan jól sikerült, hogy amikor az 1930-40-es években szerveződött az országban a Volksbund, a fasiszta Németország érdekeinek magyarországi képviselője, Károlyfalván nem jártak sikerrel, mert szinte mindenki magyarnak vallotta magát. Ezáltal menekültek meg a háborút követő kitelepítéstől is. "Egykori tanítójukra emlékezve, feljöttek Pestre, felkeresték édesapámat, és közölték vele, hogy ők magyarok, és ezt nagyapámnak köszönik." – ezt unokája, Nevelős Ágoston jegyzi le emlékirataiban. 

Fia, Gyula így emlékszik vissza a károlyfalvi évekre: "Ennek az egyébként kedves kis falunak édesatyám volt az első okleveles kántortanítója harminc esztendőn keresztül. A lakosság sváb eredetű. Egy osztrák herceg telepítette le őket az elkobzott Rákóczi birtokokra a XVIII. század első felében. Kezdettől fogva zárt életet éltek, idegent soha sem vettek be a családi kötelékbe. Nem is lakott ott idegen más, csak az „alkalmazottak”, vagyis a pásztorok, no meg – a tanító.

A tanító azonban idegen létére is úr volt, mégpedig a legnagyobb úr a faluban. Igaz, hogy az ő urasága csak afféle elméleti uraságot jelentett, mondjuk állásbeli tekintélyt. Ebből a tekintélyből származott aztán az az illendőségi szabály is, hogy a tanítót meg kellett hívni minden családi ünnepségre, lakodalomra, keresztelőre és egyéb ilyen alkalmakra. Viszont az is kötelező illendőség volt, hogy a tanítónak el is kellett mennie mindegyikre, akár tetszett, akár nem, gyakran feleségestől, családostól is, mert különben megharagudtak rá. Megharagudott a falu nagyhatalmú Szelleme. Ez a láthatatlan rém, amely az eldugott kis falvakban úgy tenyészik, mint sötét pincében a denevér. Megharagítani őt nem szabad, mert mindig és irgalmatlanul bosszút áll."

A falu előljárósága fogadta fel tanítónak, az általuk megszavazott un. párbérből éltek, ennek természetbeni juttatások is részei voltak, kertjük, földjük, gyümölcsösük volt, méhesük, baromfijuk volt, s egy szolgáló segítette a háztartás működését. Öt gyermekük született Károlyfalván, ebből két fiú érte meg a felnőttkort, a nagyobbik, Lajos szintén tanító, tanfelügyelő lett, a kisebbik, Gyula pedig a kultuszminisztérium miniszteri tanácsosaként az iskolánkívüli népművelés elindítója, megszervezője lett az országban. Három gyermeke a károlyfalvi temetőben van eltemetve, a harminc év alatt alaposan megismerte a kis zárt falu életét, lakóit, tisztelte a tiszteletreméltókat, alkalmazkodott a többiekhez, szeretettel, szigorúan oktatta, nevelte a tanítványait, s kísérte később is figyelemmel életük folyását. Kántortanítósága folytán mindenütt jelen volt a falu életében, az iskolában, az iskolakertben, a templomban az istentiszteleteken, a hitoktatásban, a temetőben a temetéseken, mivel nem volt a faluban pap, nemegyszer meghalt csecsemőket is ő temetett el. Az évvégi vizsga az ő megmérettetése is volt az őt felfogadó gazdák előtt.

A kisebbik fiú a hatodik osztály után Kassára került gimnáziumba, amikor a nagyobbik fiú már keresőképes lett. Ekkor költözött a család a Kassához közelebb eső Alsókékedre (Hernádvölgye), hogy jobban segíthessék a gimnazista fiút. Itt  Lajos fiúk volt a tanító, aki később Abaúj vármegye majd Székesfehérváron Fejér vármegye tanfelügyelője lett.

Az alsókékedi évekről szól fia, Gyula egyik visszaemlékezése Ebéd a parókián címmel, melyben "az öreg tanítóként " szól édesapjáról, pedig még csak az ötvenes éveiben járt ekkor. Bár lehet ez csak a fiától, Lajostól való megkülönböztetés, aki szintén tanító volt már ekkor, ott Kékeden.

"Atyámnak ... megszokott dicsérő mondása volt az, hogy „igen derék becsületes ember”. Ezt bizonyára Károlyfalván,  a falusi gazdákra, szülőkre vonatkozóan is sokszor hallotta tőle a fia, s erre tanította tanítványait is, hogy derék, becsületes emberek legyenek. Az elméleti tudáson kívül az iskolakertben sok gyakorlati tudással is felvértezte őket,  s életével is példát mutatott az egyenes, becsületes életre, egymás megbecsülésére.

Nevelős Adolf később, nyugdíjas tanítóként Abaújszántóra költözött a feleségével. Az 1890-91-es években segélyt kért és kapott nyugdíjas tanítóként a Magyarországi tanítók Segélyalapjából.

Itt, Abaújszántón látogatta meg őt Gyula fia családjával 1913-ban. Ágoston unokája így emlékezik a találkozásra: "Itt láttam én őt, mikor kb. 4 éves voltam, tehát 1913-ban. Ekkor kerestük fel a nagyszülőket. Nagyapám – csupán ez él emlékezetemben – az ámbituson ült, és egész nap egy hosszúszárú pipát szívott."

Még ebben az évben, 1913. december 15-én meghalt. A halál okát nem tudni. 74 éves volt. Felesége egy év múlva követte.

Trifonovné Karajz Borbála 2022