Nevelős Gyula: Ebéd a parókián

 

Ebéd a parókián

Írta: Nevelős Gyula    

Ó, ez nagyon nagy esemény volt a mi tanítói családunk életében! A tanítót és a családját meghívta a plébános úr vasárnap ebédre.

Azelőtt harminc éven át, amíg édesatyám a Hegyalján tanító volt, ilyesmi már azért sem történhetett, mert a falujában nem volt pap, hanem a sárospataki esperes küldött ki időnként egy-egy káplánt az egyházi szolgálat elvégzésére. És itt, ebben a Hernád-völgyi kis faluban, ahol már nem is az apám, hanem csak a bátyám volt a tanító, mindjárt az első nyáron meghívást kaptunk a paphoz ebédre. Nagy dolog volt!

Mise után ünnepélyesen beállítottunk a parókia udvarára atyám, anyám, a bátyám és én. Valamennyien ünnepi ruhában. Az udvaron Ilonka és Jani, a papgazdasszony két kis elemista rokona játszadozott.

Jani éppen azzal küszködött, hogy a Drizsnyeiék csűrjét kővel átdobja, de minden erőlködése hiábavaló volt. Én hozzájuk mentem és egykettőre átdobtam a követ a csűr tetején. Ilonka ezt kedves mosolygással vette tudomásul.

Máli néni szólítására sürgősen abbahagytuk a dobálást és mi is bevonultunk a szüleimmel együtt a plébános úr ebédlő szobájába. Az asztal már meg volt terítve, s egyik sarkán, ahogy ilyenkor szokás, ott állott a szilvórium egy hosszúnyakú fehér üvegben, amelyen átvilágított a vasárnapi napsugár. Az üveg mellett kis pálinkás poharak.

– Dicsértessék a Jézus!

– Mindörökké! Isten hozta minálunk! Tessék leülni. A jó hűvös szobában.

– Igen, máma jó meleg van megint.

– Bizony nem ártana már egy kis eső. No, báró úr – szólt a bátyám felé a plébános úr, – töltsön csak sebtiben abból a papramorgóból!

A bátyámat azért hívta a plébános úr „báró úrnak”, mert nyáron barna félcipőben járt, pedig az ilyen fényűzés a tanítót nem illette meg.

– Igenis, főtisztelendő plébános úr, – mondta a bátyám készségesen és töltött, persze csak a férfiaknak.

– Eredj csak, Ilonka, hozzál a Máli nénitől még egy pálinkás poharat a kurátor bácsinak – mondta a plébános úr. Tudniillik az ebédre meghívást kapott Fürjész József, a kurátor is, egy igen alázatos férfiú, egyébként katonaviselt parasztember volt.

Míg a férfiak ittak és utána a torkukat köszörülve a kitűnő érett szilvóriumot dicsérgették, addig mi gyerekek a díványhoz húzódtunk édesanyám mellé.

Egy kis idő múlva benyitott Máli néni, a papgazdasszony, köszöntötte ő is a vendégeket és megkérdezte, lehet-e tálalni.

– Lehet, lehet – kiáltotta a plébános úr, – mert múlik az idő, és az a fő, ami a fazékban fő!

A vendégek udvariasan nevettek erre a kijelentésre, anyám még meg is jegyezte, hogy: „Az már igaz, plébános úr!”

Én nem igen szerettem a plébánost, mert egyszer káromkodott. Úgy történt a dolog, hogy a múltkor, amikor egy este hátul az udvaron játszadoztunk, kiengedték az öreg kocát a kis malacokkal az ólból, s én rámásztam a koca hátára és lekezdtem rajta lovagolni. A plébános úr észrevette és haragosan rám kiáltott: „Hű, a szent Jankódat, te betyár, nem mész le arról a disznóról!”… Hamar leugrottam, de egyúttal meg is haragudtam, hogy pap létére „szent Jankót” káromkodott. Ilonka is hallotta.

Hozták a párolgó levest, és Máli néni mindenkinek kitálalta a magáét.

Elhelyezkedtünk az asztal körül, főhelyen ült a plébános úr reverendában, az asztal végében mi hárman, gyerekek, mellettünk egyik oldalon Máli néni, a másikon édesanyám. A plébános úr felállt, keresztet vetett és latinul mondta, amit ministrálás közben mindig halottam: „In nomine Patris…”, aztán magában mormogott tovább. Mi is keresztet vetettünk, összetettük a kezünket, de emlékszem rá, hogy nem jutott eszembe az imádság.

Aztán leültünk, a plébános úr jó étvágyat kívánt, valamennyien visszakívántuk, és Ilonka még másodszor is mondta csendesen s egy kicsit felém fordítva a fejét, hogy: „jó étvágyat!” Mire én elpirultam.

– Mi az, Ilonkám? Kell valami? – kérdezte Máli néni. Erre Ilonka is elpirult.

Most mindenki kanalazta a levest, amelyet többen megpaprikáztak.

– No, báró úr – szólalt meg a plébános, – tudja-e maga, hogy mi az a – bismut?

A bátyám a különös kérdésre kissé zavartan felelte:

– Úgy emlékszem, főtisztelendő plébános úr, hogy a bismut valami ásványfélét jelent.

– A fene! Amit én mondtam, az nem ásvány. Látja, nem tud maga se latinul, se németül. mert „bis”, az latin szó és annyit jelent, hogy: kétszer, „Mut” pedig német szó és azt jelenti, hogy: jókedv. „Bis-mut” tehát annyi, mint: kétszeres jókedv. Hát ezt azért mondom, mert egy kis „bis-mutra” lenne most már szükség. Nézze csak, ott áll a bor a kredenc mellett a sarokban, töltsön abból a szögletes cilinderből! Negyven csepp a leves után. Múlt évi hejcei.

A jó tréfára mindenki nevetett, de legtovább a kurátor úr, aki még a fejét is lóbálta nevettében, hogy szinte kicsurgott a leves a szájából.

A bátyám sorra töltögetett, Máli néni nekünk is adott egy kicsit.

– No, Isten éltesse!

– Isten éltesse!

– Hát ezt a bismut viccet nem én találtam ki – mondta ivás után a plébános úr, – hanem én is úgy beugrottam neki, mint a fiatal tanító úr. Káplán koromban, mikor egyszer a megboldogult plébánosoméknál kint járt az öreg esperes, ő kérdezte meg tőlem, hogy tudom-e, mi az a bismut? Én is akkurát úgy feleltem, hogy ásvány. No, volt nekem! Hogy nem tudok se latinul, se németül, és hogy sohase leszek plébános! De hát ő is csak tréfálkozott.

A kurátor erre váratlanul újra nevetni kezdett, úgy látszik, csak most értette meg, hogy tulajdonképpen miről van szó.

Máli néni már hozta a következő fogást.

– Tessék egy kis jó töltött káposzta. Ha tán nem lenne elég savanyú, tessék megsózni. Mert, gondoltam, nem mindenki szereti a savanyút, van, aki görcsöt kap tőle. Azért csak gyengére készítettem.

A bátyám most már felszólítás nélkül fogta a boros üveget és töltögetett. Tudta, hogy a káposzta után ízleni fog az ital.

A plébános úr pedig felemelte az eléje tett töltött káposztás tálat, s előbb atyám felé, aztán a többiek felé nyújtva megint tréfálkozott.

– Kell? Nem? Jó! – és ő maga vett ki két szép tölteléket, megtetézve káposztával. – Hát öreg tanító úr, nem eszünk töltött káposztát? – kérdezte atyámtól.

– Köszönöm, főtisztelendő plébános úr, de én csak úgy vagyok vele, ahogy a nagyságos asszony mondja, hogy görcsöt kapok a káposztától, még ha nem is nagyon savanyú.

– Á, lári-fári, ez csak olyan öreges beszéd! Töltött káposztától még nem haltak meg az emberek. Kurátor úr, maga bizony nem fél a görcsöktől, igaz-e?

– Ó, nem – felelte a kurátor úrias modorban. – Aztán ezt a káposztát én magam tapostam hordóba az ősszel, hát mondok, már csak megízlelem.

– De jól is van az megtaposva – szólt közbe Máli néni, – nincs azon egy szikra penész még ma sem.

– Igaz, báró úr – mondta a plébános, – maga ma a misén a preafatiónál megint tapogatózott az orgonán. Mondtam már, hogy én nem szeretem ezt a billegetést. A jó kántornak egyszeribe meg kell éreznie, hogy melyik hangot nyomja le.

A bátyámat kissé bántotta a szemrehányás, de csak annyit jegyzett meg, hogy:

– Pedig nagyon figyelek mindig, főtisztelendő plébános úr.

– No, hiszen azért nem történt semmi baj. De most már tölthetne egy kis – bismutot megint. Nézze, vegyen elő egyet azokból a vékony üvegekből, és előbb a nőknek adjon belőle, mert az jó konty alá való.

Nemes, mélyszínű szamorodni bor volt a vékony üvegekben. Mindenki oda figyelt, és töltés közben hallani lehetett a ragyogó ital ritmikus bugyogását.

A csendet Máli néni törte meg, aki egy diadalmas tálat hozott az asztalra, amelyben ropogós kacsapecsenye illatozott.

        – Hó, ebből már az öreg tanító bácsi is fog enni, nemde? – mondta a plébános.

        – Hát igen, ebből már eszem egy keveset, főtisztelendő plébános úr.

        – Csakhogy előbb megkóstoljuk ezt a kormost.

A most töltött szamorodnit nevezte a plébános úr kormosnak, mert a tükrözése sötét volt, mint a korom.

        – Isten éltesse! – és koccintottak.

        – Ízlik? – kérdezte a vendégektől.

A kurátor ekkor újra nevetni kezdett, most már harmadszor:

        – De hogy kifundálta az az esperes úr azt a bismutot! – és ismét csóválgatta a fejét.

        – Hát a gyerekek? Máli néni, adjon nekik is egy kis édes bort… Koccintsatok, Ilonka! – szólt a plébános.

Ilonka felemelte a poharát – úgy láttam, hogy rám pillantott, – aztán koccintottunk.

Így folyt az ebéd végig. A plébános úr még elmondta, hogy kispap korában a szemináriumban sohase ettek csirkét, vagy effélét, hanem csak marhahúst, vagy disznót, pénteken meg puliszkát, olvasztott vajjal leöntve. De hát azért jó világ volt az nagyon!

Végezetül kaptunk kétféle tésztát, túrós és almás rétest, amelyekre Máli néni felette büszke volt, mert a vendégek igen dicsérték. Nekünk, gyerekeknek is ízlett cukorral.

A beszélgetés most már sűrűbb és élénkebb lett. Édesapám is elmondta, hogyan főzték Károlyfalván búcsúkor a kávét a pataki esperesnek. Vettek egy kiló szemes kávét, betették a fazékba és főzték, főzték, keverték, de csak nem akart megpuhulni délig. Végül is egy kis szalonnát kellett ennie az esperes úrnak mise után, mielőtt visszautazott volna Patakra.

A plébános úr jót nevetett az eseten, aztán koccintott.

        – Báró úr, most legyen szíves, hozza ide a pipatartót. Öreg tanító úr, gyújtson rá itt ebből a meggyfaszárúból! Tessék egy kis szűz dohány!

        – Köszönöm, én elhoztam a magam pipáját, már csak ebből szeretek pipázni.

        – A fiatal tanító úr persze nem pipázik, hanem cigarettázik, ugyebár? És nem marja a torkát az a büdös papíros?

        – Nem érzem, főtisztelendő plébános úr.

        – Gyerekek – szólt Máli néni, – ti most már mehettek ki egy kicsit játszani. De előbb sorban köszönjétek meg az ebédet és kívánjátok egészségükre!

Mind a hárman felálltunk. Édesanyám odasúgta nekem, hogy: a plébános úrnak kezet csókolni!

Mentünk a plébános úr elé, meghajoltunk, szépen kezet csókoltunk, aztán a többiekhez, végül Máli nénihez és édesanyámhoz kerültünk. A plébános úr kényelmesen hátradőlt a székében, és sűrű füstöt eregetve nézte a mi hajlongásainkat.

Mikor már mindenkivel végeztünk, egy pillanatra megálltunk és egymásra néztünk. Ekkor megszólalt a plébános úr és évődő, tréfás hangon mondta:

        – No, most mi lesz? Hát egymásnak nem kívántok semmit? Fogjatok kezet, no… Csókoljátok meg egymást hamar!

Mindenki ránk nézett. Ilonka előttem állt, zavartan mosolygott, aztán közeledni kezdett, s az arcát lassan felém emelte. Én megdöbbenve láttam ezt, de aztán hirtelen elhatározással megragadtam a vállát és jól megcsókoltam az arcát.

Ilonka Máli nénihez futott, s a kötényébe bújt. Én állva maradtam, de majd elsüllyedtem szégyelletemben.

        – Most menjetek ki szépen játszani – mondta Máli néni, – de ne lármázzatok nagyon!

Jani előreszaladt, én pedig utána; de láttam hátulról, hogy behúzza a nyakát, és igen rázkódik a feje. Röhögött a csókolózás miatt. Mikor kiértünk az ámbitusra, ő már a vége felé futott, ott aztán visszafordult és csúfolódó hajlongásokkal kiáltozta:

        – Láttam, láttam, láttam, hogy puszilkodtatok!

Engem elöntött a harag, és utána iramodtam. Jani kilökte az ámbitus rácsos ajtaját, kirohant az udvarra, és azon módon hasra vágódott úgy, hogy porzott alatta a föld. Mikor hozzá értem, nyöszörögve kezdett tápászkodni és a gyomrát szorongatta. Segítettem neki a felkelésben:

        – Látod, látod, bolond vagy!

Ilonka is odaszaladt, letisztogatta a Jani ruháját. Mentünk az udvar hátsó részébe, hogy Máli néni ne vegye észre a történteket. Elhatároztuk, hogy versenyt dobálunk a csűr tetejére, mint ebéd előtt kezdtük. Ilonka csak a köveket kereste nekünk, de ő maga nem dobott.

Javában folyt a verseny, amikor kiszólt a bátyám, hogy megyünk haza, mert a plébános úr ebéd után pihenni szokott.

Mentünk hát hazafelé, atyám a bátyámmal elöl, én meg az édesanyámmal utánuk. Atyám pipázott az úton, s az arca piros volt a jó borocskától.

Igen derék becsületes ember ez a plébános úr – mondotta. – Olyan szép fehér haja van, mint a hegytetőn a hó.

Atyámnak egyébként megszokott dicsérő mondása volt az, hogy „igen derék becsületes ember”. Aztán hallottam, hogy a bátyám is beszél valamit a praefatióról, meg a barna cipőről és a „báró úrról”, de különben nem igen figyeltem oda, mert nekem mindig az jutott eszembe, hogy milyen jó meleg volt Ilonkának az arca, mikor megcsókoltam.

Csak ez egyszer voltunk ebéden a parókián, mert a szüleim nemsokára elköltöztek egy más faluba. Elmúlt ez a kedves nyár. És Ilonkát sem láttam soha többé.