Itt a vakáció! Halihó!"
— Emlék —
Írta: Nevelős Gyula
Ez a kiáltás ilyenkor, június végén úgy hangzik, mint a vadászkürtök üdvrivalgása az erdőben. Sok-sokezer gyermek lelkéből csendül ki a vizsga után, bizonyítvány után ez a visszhang, boldog dallama a feloldódásnak és a nyári szabadság örömének.
Itt a vakáció! Itt a valódi nyár! Mert a mi eddig eltelt a nyárból, az csak fáradság, izzadság volt, de ami most következik, az már üdülés.
Az iskola egyszerre csendbe borul és merev szemekkel nézi, mint száll ki falai közül az élet zaja az ég minden tája felé. A fali táblák, a tanrend, a térképek némán bámulnak a kiürült padokra és a közönséges bútordarabbá süllyedt tanítói asztalra. Otthon pedig az irkák, tankönyvek, füzetek és egyéb iskolai dolgok, amelyek tíz hónapon keresztül a diákélet minden csatájában részt vettek, most hirtelen kiöregedve, jámborul mennek aludni, nyári álmot aludni. Szeptemberben majd új és friss csatárok jönnek helyettük.
Sajnos, a vakációi nagy „halihó!" nem zeng mindenütt hangosan és nem jelent mindig pihenést, vagy pláne elismerést. Különösen nem a második tényező, a tanító részére. Jól tudom én ezt nagyon, tapasztalásból, mert édesapám tanító volt.
A mi kis hegyaljai zsuptetős falunkban a vizsga nem okozott nagy lelki feloldódást a gyerekeknek sem, édesatyámnak sem. A tanulók már tavasszal kezdtek elmaradozni az iskolából a gazdasági munkák miatt, s a vizsgára csak azért kellett eljönniök, hogy a vendégek előtt feleljenek, de még inkább azért, hogy az apa, mama, koma és a sógorok meglássák, hogy jól végzi-e dolgát a tanító úr, akit ők fizettek párbérrel. Megéri-e az a tudomány, amit a télen csepegtetett a gyerek fejébe? ... Mert ha nem. akkor ez ellen tenni kell valamit. A gyerek — mondották a szülők a saját gyermekükre gondolva — sohase buta. Hogy is lehessen ilyet gondolni például a bíró lányáról, vagy az ötven holdas esküdtnek a fiáról?!
Bizony mondom, mi nálunk a vizsga inkább a tanító vizsgája volt, mint az iskolásoké.
Vasárnap este, mikor a vizsga már véget ért s az utána következő vendéglátás is befejezést nyert, az iskolánkra és környékére rászállott a vakációi hangulat. Legelőbb az iskolaterem vette át nyári hivatását. A tábla mögé jó hűvösre kerültek a tejes csuprok, meg a zsíros-bödön. tovább a fal mellé a szülők vizsgái ajándékai: fehér cilinderes üvegekben ó-borok, kis kosárban friss cseresznye, egy-egy szakajtó tojás, egyszóval olyan dolgok, amelyek egyébként a kamrában kaptak helyet, most kényelemből ide kerültek. Az iskolai ablak párkányán pedig még aznapeste elhelyezkedett Micu, a macskánk. Ez volt az ő rendes nyaralóhelye a kamara ablaka után.
De azért a vizsga ránk nézve mégsem ért véget. Tudtuk mi ezt jól, apám is, anyám is, sőt még én is, pedig csak kis elemista voltam. És vártuk is a folytatást, amely még egy éven sem maradt el.
— Dicsértessék a Jézus! — köszöntött édesanyámra Léna néni az átellenes szomszédból.
— Mindörökké! — válaszolt szívesen édesanyám.
Léna néni egyike volt a falu hírhordó asszonyainak s ezt a szerepét olyan kiválóan töltötte be, hogy ritkán lehetett észrevenni, mikor suttogja a saját maga kovácsolta híreket és mikor a másoktól hallottakat. Csak az az egy volt bizonyos, hogy mindig szúrós dolgokat mondott, csendes hangon, álszent jajgatással körülkedveskedve.
Édesanyám tudta, hogy Léna néni a vizsgáról fog beszélni, ezért mindjárt meg is kérdezte:
— No Léna néni, úgy-e szép volt tegnap a vizsga?
— Jaj, Ténsasszonyka, bizony szép, még sírtunk is, hisz' tetszett látni, mikor a Zsuzsi a köszöntőt mondta az esperes úrnak, „a kicsiny csemetéről"... Csak az a baj... No, de nem mondom tovább, mert még rám fogják, hogy pletykálkodok.
Édesanyám zöldborsót tisztított az eresz alatt a lócán, nem nézett fel Léna nénire, nem is bíztatta, hogy beszéljen. Ismerte Léna nénit.
— Hát csak azt akarom mondani, Ténsasszony, hogy a fekete Náci felesége most is jártatta a száját. Most se állhatta meg, hogy ne súgja oda az asszonyoknak a vizsgán, hogy a padlót nem súrolták fel rendesen. A gyalázatos, hogy mondhat ilyet! Hiszen láthatta, hogy egész szombaton itt dolgoztak a Ténsasszonyék. De olyan ennek a nyelve, tetszik tudni, mint a csókáé, sohasem akar nyugodni. Ilyen volt az már lánykorában is.
— Pedig hát — szólt édesanyám egykedvűen — fel volt az súrolva tisztára, de hamar behordták a gyerekek.
Édesanyám nyugalma megzavarta Léna nénit.
— Jaj, én csak beszélek, beszélek — mondta a hírhordó —, pedig már sietni kell haza, mert dél lesz, oszt' hazajön az uram Patakról. Bement hajnalban a heti vásárba, mert a kaszája már úgy elvékonyodott, hogy éppen az aratásnál fog eltörni, hát azt mondja, vesz egyet. No, megyék is, dicsértessék ..,
— Mindörökké, jó asszony.
— Ki volt az? — kérdezte atyám, a méhes ajtajából.
— A Léna.
— Mit akart megint?
— Semmit. Csak a fekete Náci feleségéről beszélt.
Atyám visszafordult a méhekhez. Én a kapu előtt álldogáltam és kapóra ütögettem, meg dobáltam a kavicsokat. Észrevettem, hogy közeledik a felvégről „kokas" Velti, a harangozó. Úgy hívták, ragadék-névvel, hogy „kokas" Velti. Sokszor hallottam a nevét emlegetni otthon. Tudtam, hogy egyike édesatyám ellenségeinek. Kis faluban ilyenek mindig akadnak. Ezeknek aztán semmise jó. Nem jó a vizsga, nem jó a kántor éneke, nem szép a búcsúztató a temetésnél, nem jól jár a tanító zsebórája és így tovább.
— Mama, jön a „kokas" Velti bácsi.
— Hát csak hadd jöjjön — szólt édesanyám és szemelgette tovább a borsót.
Nemsokára odaért a kerítéshez „kokas" Velti, a harangozó, kezében a templom-kulccsal. Ráköszönt anyámra.
— Dicsérjük a Jézust, Ténsasszony!
— Mindörökké! Hová-hová? Harangozni? Hát már dél van?
— Még nincs nagyon késő, dehát mondom, elindulok már, mert aztán késő lesz.
Odatámaszkodott a kerítéshez és ütögette a templomkulccsal a kerítés tetejét. Hosszú, száraz ember volt. „Kokasnak" azért csúfolták, mert a „kakast" mindig „kokasnak" mondta. Különben hasonlított a mi kakasunkra, mert neki is olyan hosszú, vörös nyaka volt.
— Nem tudom, — kezdett újra a beszédbe a harangozó — hogy az esperes úrnak mi baja lehetett tegnap a vizsgán.
— Miért? — kérdezte anyám halkan.
— Hát olyan rosszkedvűnek látszott.
— Talán fáradt volt. Öreg ember már ő.
— Nem olyan öreg biz a'. És igen jó húsban van.
Anyám nem szólt semmit, kokas Velti folytatta:
— Én úgy vettem ki, hogy tán nem tetszik neki valami. Jóska nem tudta a hittant, aztán verset se igen mondtak a gyerekek... Tán ezért...
— Már hogyne mondtak volna, — szakította félbe anyám — mondtak verset öten is.
— Aztán a földrajzt is máskép tanítják, mint az én időmben. Mink még úgy mondtuk, hogy: Duna, Tisza, Dráva, Száva. Törjön el a lábad szára. Tegnap meg úgy mondták valahogy: „Ne járjon a jányok szája."
— Így is meg lehet tanulni — jegyezte meg anyám.
— Meg, meg, de minek azt máskép mondani. A sógorom is így vélekedik... Aztán a kisjányom még sírt is otthon.
— Mitől sírt, a földrajztól?
— Hát nem attól, de azt hittük, hogy ő is el fogja mondani az egyik verset. A Brogli fiú, meg Rák István mind a két fia mondott verset, csak a harangozó jányára nem került a sor. Igaz, hogy az esperes úr nagyon rosszkedvű volt és ezért nagyon sietett.
Ebben a pillanatban vettem észre a kerítésen keresztül, hogy a kakasunk besétált a kiskapun a kertbe, és irgalmatlanul kaparássza a paszuly-bokor tövét.
— Marna! — kiáltottam. — A kakas bent van a kiskertben.
— Hess! Hess ki te! Kergesd ki a semmirevalót. Dobd meg.
Felkaptam egy követ. Odamentem a kiskapuhoz, jól megcéloztam a kakast és hozzávágtam a követ.
A kakas rikoltott egyet, aztán felágaskodott és elnyúlt a földön.
— No — szólt a harangozó — a „kokas" jól kikapott. Ez se eszik már több kukoricát.
Édesanyám odaszaladt:
— Szent Isten! Te haszontalan fiú, leütötted a kakasunkat. Jajaj, mit csináltál, te gyerek?
— Hát mama mondta, — szóltam ijedten —hogy dobjam meg.
Kokas Velti látta, hogy itt már nem lehet tovább se kellemetlenkedni, se tréfálkozni, megbillentette a kalapját:
— Szép egy állat, csupasznyakú, kár érte. No, megyek már, mert harangozni kell.
Édesanyám nem sokat hederített Veltire, hanem vitte a kakast lábánál fogva a méhesbe, hogy megmutassa apámnak. Egy kis idő múlva együtt jöttek vissza a méhes kapuján. És ekkor megszólalt a déli harangszó. Anyám letette a kakast a földre, mind a hárman megálltunk és magunkban, amint szoktuk, elimádkoztuk az „Úrangyalát".
Aztán édesatyám lassan megszólalt:
— Mondtam már, hogy nem kell velük sokat törődni. így van ez minden évben. Nem tehetünk róla. Mi tanítók vagyunk.
*
Lám, így kezdődött minálunk a nyári vakáció, nem nagy „halihóval!" Bizonyos, hogy Léna nénik mindenütt vannak és kokas Veltik is. Csak az a szerencse, hogy azért mégsem mindenki ilyen falun sem. Ott volt például nálunk az öreg Rák bácsi, aki azt mondta, hogy a templom után az iskola következik és a pap és a tanító Isten szolgái. De hát ő nem lehetett jelen mindenütt, ahol a konkolyhintések történtek.
Bezzeg máskép volt diákságom idejében. A premontrei gimnáziumban minden évben nagy öröm és búcsúünnepet rendeztünk. Az igazgató úr gyönyörű beszédet intézett a diákokhoz, utána bevonultunk az osztályokba, megkaptuk a bizonyítványokat és az osztályfőnök úr jóságos és kedves tanácsokat adott a nagy szünetre. A kövér Kohányi tanár úr osztályfőnök korában könnyezett is egy kicsit és alig tudott bennünket szétereszteni. Pedig ő egész éven át dörgő, ijesztő hangon beszélt velünk és mindig összeráncolta a homlokát. Igaz, hogy akármennyire szidott is. nem féltünk tőle, mert éreztük, hogy minél jobban haragszik, annál jobban szeret minket. Nem volt elég jó színész és nem tudta jól elbújtatni a szeretetét, még akkor sem, amikor azzal fenyegetődzött, hogy kicsavarja a nyakunkat, vagy eltöri a derekunkat.
A vakációi búcsúzójában is tudomásunkra adta, hogy:
— Aki pedig a szünet alatt helytelenül viselkedik, cigarettlizik, vagy a Hernádban örvényes helyen fürödni mer, annak... — itt megállt és így fejezte be: — ...hát az vigyázzon, hogy ne legyen baj belőle.
Ezután felállt és hosszú, fehér reverendájában, ropogós cipőben haladt az ajtó felé. Mi is felálltunk, a legbátrabb közülünk elordította magát:
— Éljen a tanár úr!
És mi mindnyájan boldog örömmel ismételtük, szintén ordítva, hosszan elnyújtva:
— Éljen!... Kohányi tanár úr pedig az ajtónál hirtelen megállt, visszafordult, mégegyszer összeráncolta a homlokát és dörgő hangján mérgesen ránkkiáltott:
— Éljenek maguk! No!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése