Nevelős Gyula: Lopják a vérbélűt

 Lopják a vérbélűt

— Elbeszélés —

Írta: Nevelős Gyula

 

  

 Édesanyám haragosan, izgalomtól kipirult arccal közeledett a gyümölcsös kert felől. A kezében egy zöldleveles faágat tartott:

— Hogy az én Istenem akárhová tegye a bitangját, nem elég, hogy körtét lopott, még a fát is letörte! Hát nem Isten ellen való vétek volt leszakítani ezt a gyönyörűszép egészséges ágat! Tönkre fogják tenni az egész kertünket! A múlt hónapban a cseresznyét, most meg a körtét, a vérbélűt! Még be se érett jóformán, már lopkodják! No, megálljatok ...

Atyám a szobából hallotta a keserű kifakadásokat. kinézett a nyitott ablakon:

— No mi az, mi történt? Micsoda ág ez"?

 — Hát a vérbélű körte! Eredj nézd meg, ott a nyoma az éjjeli garázdálkodásnak a fa alatt Megint itt jártak a zsiványok!

Én anyám elé szaladtam, átvettem kezéből az ágat és vittem be apámhoz. Keseregve, mérgelődve jött utánam anyám.

— Nézd, — mondta édesapámnak és már sírásra állt a hangja, — a fa alatt találtam szegényt ott vannak a többi nyomok is, a letördelt kis ágak, meg a lesodort levelek. Hiába fáradok, hiába nevelem, tisztogatom őket! Ezek a szívtelenek belopóznak és tönkre teszik mindenünket. Ezt a drága szép vérbélű körtét!

Atyám hallgatott, de az arca mindjobban elsötétedett. Hol anyám kétségbeesését nézte, hol a letört faágat. Látszott rajta, hogy forrni kezd:

— No, hát ezt már igazán nem tűröm tovább! Gazság, amit csinálnak. Hát ki a tanító, ki vagyok én!? Agyonverem azt a zsiványt! Mondom, agyonütöm, nem bánom, akármi történik is! — kiáltotta és ledobta az ágat az asztalra.

Én valósággal megrémültem atyám dühös kitörésétől.

— Lelövöm, le én! — folytatta kiáltozva. — Kimegyek éjjel a kukoricásba és onnan belelövök. Semmirekellő tolvajok, hát csak gyertek lopni, gyertek!

A faág bizony karvastagságú volt, elfoglalta majdnem az egész asztalt Tiszta, sima bőrű körteág, fényeszöld és sötétpiros levelekkel. Ügy feküdt ott az asztalon, mint egy darab leszakított, megsebzett élet. E pillanatban még talán érezni is tud, de egy óra múlva már kint lesz a fásládában a halott tüzelőfák között.

Aki nem ismeri a falusi tanító életét, az talán nem is tudja megérteni a szüleim nagy felháborodását. A gyümölcsös és veteményes kert a tanító fizetésének igen fontos részét alkotja; de nem úgy, mint a tiszttartó kertje például. Mert a tanító a kertben is tanít, példát mutat, mint mindig és mindenütt. A tanító hivatását a hivatás teljességének merném nevezni, mert a többi, a mérnök, az iparos, orvos, ügyvéd az életnek csak egy-egy keskeny síkján dolgoznak, csak részletmunkát végeznek, de a tanító egész élete: munkája, feladatai, szórakozása, magatartása, egyszóval életének minden ága a tanítói hivatást szolgálja.

A kert is egy darabja ennek a hivatásnak, aki tehát a kertet bántja, az nemcsak a kertet bántja, hanem a tanítói lelket külön is megkarcolja.

Egyébként atyám fizetése olyan kevés volt, hogy talán nem is tudtunk volna megélni a gyümölcsös és veteményes kert nélkül. Ismertük is annak minden zegét-zúgát. Egyik felében voltak a gyümölcsfák, a másik fele volt a kukoricás. A fák legtöbbjét szüleim nevelték harminc esztendőn keresztül. Különösen édesanyám szerette őket minden szabadidejét közöttük töltötte, minden fát személyesen ismert, néha még beszélgetett is velük.

A legszebb és legbecsesebb fának a vérbélű körtét tartottuk. Mikor virágba borult, olyan volt a többi virágzó fa között, mint valami bálkirályné. A gyümölcse kívül barnás színű, a húsa vérvörös, az íze mézédes. Azóta se láttam ilyen körtét.

Apám haragosan, kemény lépésekkel mérte végig a szobát, meg-megnézegette a letört körteágat, kezébe vette és körülvizsgálta;

— Úgy látszik, a déli oldalról való, majd mindjárt megnézem, — ezzel kisietett a kert felé, mi pedig utána. A vérbélű körtefa alatt világosan látszottak az éjjeli tolvajlás jelei. Megtaláltuk a törés helyét is a déli oldalon. Aztán a lábnyomokat kezdtük keresni... Mezítláb lehetett, mert különben a csizma patkójának nyomát megleltük volna a puha talajon, esetleg a fatörzsön is... Vagy a hátsó bejáratnál jött be óvatosan, vagy a méhesnél mászott át... Azon nem csodálkozunk, hogy a Csárdás kutya nem ugatott, mert ő már nagyon öreg volt. Nappal ugyan még virgonckodott egy kicsit néha és megkergette a kotlóst, sőt este a hazaszaladó disznókat is megugatta egy-két rekedt ugatással, de aztán bebujt a kutyaólba és már csak reggel bujt elő, meg-megrázta magát és nagyokat nyújtózkodott.

Ahogy a nyomokat nézegettük, atyám láthatólag egyre ingerültebb lett: — No, majd megtanítalak én titeket lopni, várjatok csak bitangok, várjatok!

Mind a hárman a legényekre gondoltunk, mert tudtuk, hogy Károlyfalván sem nő, sem gazda ember ilyesmit nem cselekszik. Én ma már azt is világosan tudom, hogy a legények sem merő gonoszságból tették, hanem legénykedésből. Attól a meggondolatlan tűztől, kalandkereső ösztöntől hajtva, amely a falusi ifjúságból sehogy sem tud másként ellobogni, és sok minden bajnak szokott okozója lenni.

Újabb nyomokat már nem találtunk s ezért indultunk befelé a lakásba. Útközben édesapám így szólt hozzánk, fojtott hangon, mint aki bosszút forral:

— Nem szabad senkinek sem említést tenni a dologról. Éjjel kimegyek a kukoricásba, meglesem és... egyszerűen belelövök... Holnap szombat lesz, biztosan el fognak jönni megint. Vagy egyik, vagy másik... Ismerem én a természetüket, ha már megkezdték, — a gyümölcs érik —, nem fogják abbahagyni... Hát csak jöjjenek!

— Az Istenért! — ijedezett anyám, — csak nem akarsz igazán agyonlőni valakit1?

— Nem agyonlőni, hanem belelőni. És nem golyóval, hanem sóval. Golyó helyett majd sóval töltöm meg a puskát és ha mászik, beledurrantok a hátuljába! Nem történik semmi különös, csak fáj és viszket. Három hétig fog tőle vakarózni és megemlegeti egész életében nemcsak a fájdalmat, de a szégyent is a faluban.

— De hátha a szemébe találsz lőni?

— Ej, dehogy!

Nehéz órák következtek ezután. Egy titkos terv végrehajtásának izgalma és félelme ült az egész házon. Szombaton ebéd előtt, mint majdnem minden nap, bejött a pitvarba a szomszédasszony. Beteges és emiatt piszkos asszony volt szegény. Én nem szerettem, mert igen nyávogósan beszélt.

— Dicsértessék a Jézus!

— Mindörökké. No, mi jót hozott, szomszédasszony? — kérdezte édesanyám.

— Nem hoztam én semmit, Téns Asszony, csak tessék vigyázni a kertre, mert a Jankli igen ugatott az előző éccaka, már tegnap akartam mondani. Úgy látszik, járt valaki ott hátul, érik a vérbélű, én szóltam is a férjemnek, hogy nézzen ki, de tetszik tudni, abba nem lehet olyankor lelket verni, aztán meg igen goromba szok lenni.

— Nem láttunk semmit, — mondotta anyám, — majd vigyázunk.

Apám már kitisztogatta a puskát, amelyet emlékezetem szerint sohasem használt, s amely mindig a zongora mögött állt a sarokba támasztva. Szombaton délután újra elővette és megtöltötte sóval, ő maga hozta ki a sót a konyhai sótartóból.

Végre elérkezett az este. Mind a hárman feszült hangulatban ültünk kint a padon az eresz alatt. Vártuk a teljes besötétedést. Szerettünk volna már túl lenni az egész dolgon. A puska bent állt a szobában a helyén előkészítve.

Lassan hűvösödni kezdett, odahúzódtam édesanyám mellé, ő átölelt engem a nagy kendőjével. Apám csendesen pipázott és néha oldalt pillantott a kert felé.

Sokáig erőlködtem, nyitogattam a szememet, küzködtem az álommal, mert nagyon érdekeltek volna a dolgok, de végül is szótlanul engedelmeskedtem, mikor édesanyám az ő hívó, sima hangján megszólalt:

— Gyere kis fiam, álmos vagy már, menjünk aludni.

— Menjetek bizony, menjetek, már én is indulok nemsokára. Csak elszívom a pipámat — mondta édesapám.

Félálmomban úgy rémlett, hogy valaki halkan kinyitotta a szoba ajtaját, aztán ugyanúgy becsukta maga után. Akkor vitte ki apám a puskát. Én pedig elaludtam.

Hajnalban a következő félhangos és izgatott vitatkozásra ébredtem. Anyám hangja bosszúsabb volt, mint apámé:

— Hát láttad, vagy nem láttad? — kérdezte anyám.

 — Láttam, mondom, hogy láttam.

— És felmászott a fára és lopott is?

— Hogy mennyit lopott, azt nem tudom, de felmászni láttam, azt is láttam, hogy szedi a körtét.

 — No? És te?

 — Aztán leereszkedett, odaszaladt a méheshez, és átugrott a kerítésen. A szomszédék Janklija erősen ugatott, a Csárdás is vakkantott vagy kettőt álmában.

— Hát miért nem lőtted bele a sót?

— Hm ... hogy miért nem lőttem ... hogy miért ... — mondotta apám és a dívány mellé nyúlt a pipájáért.

— Igen, igen, — pattogott édesanyám, — két napig töltöd a puskádat, elhasználod a sómat, lesed az estét, mint egy vérszomjas tigris, beülsz a kukorica közé, végignézed az egész lopást, még azt is megszámolod, hogy melyik kutya hányat ugatott, és a végén — semmiből semmi. A tolvaj szépen kisétál! Talán még köszönt is neked!... Most ott áll a puska a falnál! Megtöltve sóval!... Hát én még ilyet nem láttam!...

— Nem lehetett, no, nem lehetett.

— Mit nem lehetett? Nem lehetett sóval a hátuljába lőni? Vagy nem lehetett megfogni a fülét és felpofozni? Miért nem lehetett?

Egy pillanatnyi csend támadt, aztán lassan megszólalt atyám:

— ... Egyik ... régi ... tanítványom volt.

— Ki volt az?

 — ... Filip.

— A Filip!? Szent Isten! Ki hitte volna? Hiszen vagy négy nappal ezelőtt még itt volt nálunk fűrészelni.

— Bizony ő volt.

Édesanyám visszaereszkedett a párnájára, amelyen eddig felkönyökölt, apám pipázva kinézett az ablakon, pedig már le kellett volna feküdnie.

— Filip!... A gyalázatos! — ismételgette anyám. — No megállj, majd én megtanítalak emberségre! Tolvaj!

— Azért nem kell ezt a dolgot úgy szívedre venni. Nem olyan égbekiáltó dolog ez a körtelopás, — jegyezte meg atyám csendesebb hangon.

Erre anyám újra felkönyökölt:

— Mit mondasz? Nem nagy dolog? Hát ki akarta puskával meglőni a tolvajt? Én akartam? Nem te?...

— A tolvajt igen, de... a tanítványomat nem.

— Ó, jajaj no, — szólt anyám gúnyosan csóválva, a fejét, — persze, a tanítványodat. Megint a tanítvány! Mintha az nem olyan ember volna, mint más, nem olyan gazember.

— Nem bizony.

— Mert ti tanítók mind bolondok vagytok, tudod, egytől egyig bolondok! A „tanítványomat"! Ha a saját édes gyermekem tenne ilyet, azt is összeverném, nemcsak a „tanítványomat".

— Az megint más. Az apja ezt is megbotozná, ha megmondanám neki.

— No de ha ezt nem lehet bántani, akkor senkit sem lehet, mert az egész falu a tanítványod volt.

— Hát ez így van, — mondotta édesapám alig hallhatóan és talán a csalódás fájdalmával.

— Akkor csak rajta, jöjjenek ide mind, lopjanak el mindent, mert nekik mindent szabad!

— Ne haragudj már, kérlek, olyan nagyon. Kár annyira keseregni. Maradt ott még körte elég.

— Maradt, hogyne maradt volna! Maradt a tanítványaidnak. Odaadhatjuk nekik akár az egészet! Lopva, vagy ajándékba... Jó! Nem bánom, reggel az lesz az első dolgom, hogy elküldöm a legszebb körtéket a kedves tanítványodnak, a Filipnek! Meg én, megteszem, majd meglátod!

Édesapám most már vetkőzni kezdett, letette a pipát és közben megjegyezte:

— Az talán nem is lesz olyan rossz, legalább elszégyelli magát.

Reggel — vasárnap volt — édesanyám még mindig az éjszakai eset hatása alatt állott, talán nem is aludt. És csakugyan megtette azt, amit hajnalban ígért. Még mise előtt kiment a kertbe, leütött néhány vérbélűt, beletette egy tálba és átadta Marcsu szolgálónak azzal az utasítással, hogy vigye el, és adja át Filipnek, mégpedig neki magának és csak annyit mondjon, hogy a tanító úr küldi. Marcsu süket volt, mint az ágyú, más nem is tudta vele magát jól megértetni. csak édesanyám. De a megértett parancsokat mindig pontosan végrehajtotta.

Délután, mikor apám a templomba ment litániára, a kórus ajtajánál ott állott — Filip. Vasárnapi ruhában volt, gyolcs ingben, ráncos gatyában, lakkos szárú csizmában. Nagyon levertnek látszott. Édesapám szigorú taglejtésekkel magyarázott neki valamit. Én elhaladtam mellettük és felmentem a kórusra, mert akkor már tudtam az orgonáláshoz fujtatni.

Litánia után, mikor hazamentünk, édesapám otthon csak ennyit mondott:

— Hát csakugyan Filip volt.

— A gyalázatos, — jegyezte meg anyám, de már nem látszott olyan haragosnak.

Engem elejétől fogva nagyon érdekelt a dolog, haragudni azonban nem annyira a körtelopás miatt haragudtam, hanem az ügyetlenül letördelt faágak miatt. Ez járt az eszemben, és talán édesanyámnak is ez fájt a legjobban.