Didics Jánosné Deutsch Monika

Született: 1932-ben, apja: Deutsch Márton, anyja: Brogli Mária

A régi dolgokról, a gyerekkoromról? A régiekre jobban emlékszek, az biztos. Nem tudok éccaka aludni, és akkor minden eszembe jut, a régiek… mikor anyám szoknyáját levágtam…

A Gáton kétágúztunk, sose fogom elfelejteni. Én le voltam maradva, a mama volt előttem, ugye akkor kétágúztam első éven először, 12 éves voltam. Mici, még biztattatok Katival: Na látom, le vagy maradva, és akkor egyszer csak prüccs, anyám szoknyájába bevágtam a kétágút. Jaj, de megijedtem, de mondom tik vagytok a hibásak, mert tik biztattatok. (Testvérei: Mici és Teri társaságában emlékezik)

Kapáltunk egyszer a Hosszúhágón is a szőlőbe, emlékszel, ott kapáltunk az alsó árokba. Le voltunk öltözve kombinéra, mert olyan meleg volt, hogy ott haltunk meg, oszt jött a Vitányi bácsi, valahonnan az erdőből kimászott az öreg, egyszer ránk kiabált: Hát titeket meg ki vetkőztetett le? Úgy megijedtünk, hogy…

A mestergerendára volt felakasztva a sütemény. Hát ugye régen úgy volt, hogy süteményt sütöttünk, sütőporost, de csak a vendégeknek. Minekünk ott volt a tekenőbe háromféle kőttes, béles. De nekem jobban ízlett a sütemény. Azért a sütemény csak jobb volt, az biztos, mert hányszor elmondtam anyámnak, hogy : Mama, ad, nem ad? Majd megbánja! Emlékszem úgy felakasztották, én meg olyan gyerek voltam, még székről sem értem el, mert ha elértem vón…

Amikor iskolába jártam, hát nem tudom, hanyadikos lehettem, mikor tízórai volt, nem vittem tízórait. Mondom, én megyek haza. Na de a padon volt az alma, itt elől. A lábtó meg hátul a ház végibe. Olyan gyerek voltam, de megfogtam a lábtót, és onnan elhoztam ide a feljáróhoz, hogy almát vigyek tízóraira. Jaj, mennyi almát szedtünk régen… Bizony, mikor a Kati felborult a szekérrel. Jöttünk a Kácsárdról, tudod, olyan rossz utak voltak arra, a szekérben az alma, oszt hát nem borult annyira fel, de ő leesett.

Az iskolában a Szűcsné meg a Kovács Lajos tanított.  Hallod, egyszer kaptam tőle olyan körmöst, hogy… Úgy volt, hogy mink akkor voltunk ötödikesek. És az egész iskola be volt csukva. Nem engedett haza a tanító, mert a Himnuszt nem tudtuk két hiba nélkül elmondani. Mink nem tudtuk, az ötödikesek, akkor minket végigvert, két olyan tenyerest kaptam, jaj, míg élek, soha nem felejtem el! Olyat ütött, hogy mintha most is érezném! Képzeld el, akkor – nem tudták az ötödikesek – jöttek a hatodikosok. Belegyött a tanítóba a méreg, hogy hát nem tudják hiba nélkül, és a hetedikesek, a nyolcadikosok is – ők az utolsó padban ültek –, azokat is végigverte, az egész iskolát, fiúkat-lányokat, mindenki kapott két tenyerest. Félóránként vagy hogy jött be, és jelentkezni kellett, hogy már tudjuk, végig az egészet két hibával. Aki tudta, hazamehetett, a többi maradt. Akkor levente volt, a fiúk jártak, nem tudom, egy héten egyszer leventébe. Jöttek a leventék, nevettek, hogy be vagyunk csukva. Mi még gyerekek voltunk, de azok a nagylányok, a Burger Margit, úgy szégyellték magukat! Akkor jöttem haza, mikor már égett a villany az utcán. Te Mici kint seperted a havat, oszt mondod: Mi az, hát most jössz az iskolából? Mondom, még a fele ott maradt. 

Kovács Lajos azért egy borzasztó volt… az olyanokat tudott ütni, hogy erre végig hurka volt. (Micike: Én arra emlékszek, hogy a Hauser Manyának akart adni tenyerest, kihívta, és akkor mindig elkapta a kezét, mikor akart ütni…) 

Volt neki a barátnője, az Édeske, később a felesége. Úgy hívta őt a Kovács Lajos, hogy Édeske. Volt neki egy kis csizmája, kis alacsony volt, és olyan táncolva, libegve járt abba a kis csizmába. Emlékszem egyszer bejött a templomba, és nem talált helyet. Felnézett a kórusra, ahol az orgonánál ott ült a tanító, oszt mondja neki, hogy: Nincs hely! Hát mink úgy nevettünk rajta, ott álltunk az áldoztatórács előtt. Egyszer disznóölés után a tanítóék elhívtak engem meg a Terit (a Szócsinét), hogy súroljuk fel a szobát. Hát mink el is mentünk, és ahogy súroljuk, hát ott volt az Édeske kis csizmája. Nekem nagyobb lábom volt, hát mondtam a Terinek, hogy próbáld csak fel, oszt nézzük meg, hogy te is olyan táncolva jársz-e benne!

Na, arra emlékszel, mikor egy este télen itt volt? Nem is tudom, fontatok itt? Én még iskolába jártam, még a mama élt. Na én akkor úgy megijedtem, mondom, lesz még, ami nem volt. Nem éreztem magam olyan bűnösnek, de hát minek jön? Hát oszt azért jött, hogy a mama engedjen el a Szűcsnének (Szűcsné Heringh Ilona tanítónő) a gyerekeihez engem, mert tán az a gyerek, amelyiket a mama szoptatta, mikor a Terike kicsi volt, tán a Csöpi - az volt a harmadik neki -, lenyelt egy 20 fillérest, és fúl meg a gyerek. Az anyjáék vitték az orvoshoz, és a többi gyerekre vigyázni kellett, négy gyerekre. Hát kivették, azt mondta az orvos, hogy az volt a szerencséje, hogy lyukas volt, tudod régen lyukas volt a kétfilléres, hogy keresztbe állt a torkán, és kapott levegőt a lyukon keresztül.

Későn értek haza, már éccaka volt, tán éjfél, és akkor azt mondta a tanítóné, hogy most már maradjak ott, ugye éccaka nem akartak hazaküldeni. A sezlonon aludtam, na de én az éjjel nem aludtam tán semmit. Hát ugye mi régen szalmazsákon aludtunk itt, a sezlon mozgott, ahányat fordultam rajta, amúgy se tudtam elaludni.

Hát én sokat vigyáztam a tanítóné gyerekeire.

Az egyik nyáron a tanítóné kórházban volt, és én vigyáztam akkor is a gyerekekre egész nyáron. És szombaton esküvő volt a templomban. Ugye ezek a gyerekek régen, hiába a tanítóné gyerekei voltak, mezítláb jártak. Hát én is mezítláb voltam. De meg akartam nézni a menyasszonyt, elvittem a gyerekeket is a templomba. Mikor hazamentünk, már a tekintetes úr (úgy hívtuk) otthon volt. Mondom neki, hogy hát mentünk a menyasszonyt nézni, mert most van az esküvő. De mezítláb?

Egyszer én mondom a tekintetesnek, hogy Tekintetes úr, nem tudom, mi van abban a spájzban, de olyan büdösség van, hogy nem lehet kibírni. Mi lehet az? Végigszagoltam mindent, volt ott minden finomság, tejföl, tejszín, mert a tekintetes volt Újhelyben a tejcsarnokos, megnéztem a befőtteket is. Hát a kövön volt, a betonon egy tál beborítva, hát a tekintetes elfelejtkezett a húsról, ugye régen nem volt hűtő, letették a kőre, a hidegre. Azt mondja: Majd holnap jön a Tóthné mosni, majd megfőz belőle valamit. A Tóthné járt oda mosni a gyerekekre, a Tóth Nácinak az anyja, a Dufla Erzsi néni, a Pennáné. Jaj, gondoltam én magamba, hogy abból biztos, hogy nem fogok enni. Mán ki tudja, hány napja? Meg is főzte, míg főtt, annak minden illata volt. A gyerekek megették. A tekintetes is megette. Én meg mikor már rakták a tányérokat, mondtam, hogy jaj, nekem haza kell menni, de majd jövök vissza. Füllentettem és úgy megúsztam.

Na egyszer meg, mikor már a felesége hazajött a kórházból, hát akkor már jó ebédet főzött, ugye a tanítóné igen tudott főzni, mikor osztotta nekünk a húst, egy lábat nekem is odatett, csirkelábat az én tányéromra. Na, gondoltam úgy magamba, hát ezt se eszem meg, otthon se ettem sose csirkelábat, hát itt se fogok enni. Hát úgy csináltam, hogy a hokedlin ültem, megtapogattam és volt fiókja. Mikor a tanítóné kiment valaminek, beraktam a fiókba. Aztán mikor vittem ki a moslékot, beletettem. Gondolta biztos, hogy szeretem, mert ő is szerette, ő megette a másikat.

Pénzt kaptam érte akkor, hogy nyáron vigyáztam a gyerekekre. A mama olyan szép ruhát vett rajta nekem, olyan laméselyem, világoskék volt, aranyszínű csigákkal. Hú, mentem benne apával Hercegkútra a búcsúba, jól kinyaltam magam abba a ruhába. Volt egy másik szép ruhám is, a keresztruhám. A keresztanyámtól kaptam, a lánya, a Rák Évi varrta. Akkor a keresztmama vette az elsőáldozó ruhát, vagy ha nem, egy másik szép ünneplőt, egy keresztruhát. Tűzpiros krepdesin volt hólokba rakva, és kikézimunkázva fehérrel mindenütt, a hólok között. Volt egy öve is, abba bele volt hímezve, hogy D. M. Pedig le voltam fényképezve benne a konyhaajtóba, de nincs sehol már meg az a fénykép. 

A mezítlábért otthon is kaptam egyszer. Vasárnap volt, lent játszottunk a Luktába, hát ünneplőbe, de mezitláb. Egyszer jön arra a nagyapám, a Tucsek. Kérdem, hova megy neni? – Megyek, ahova megyek. Csak kérdezem, hát mondja, hogy Patakra, búcsúba. Ott is voltak nekünk valami rokonok. Hadd menjek én is! Na addig szaladtam utána, hogy elvitt magával. Hogy ott mi volt, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy mikor hazajöttünk, nem mertem bemenni a házba a mezitláb miatt. A mama csak hívott be: Gyere, ne félj, nem kapsz! Ahogy besötétedett, csak bementem, hát kaptam is, hogy mezítláb mentem a búcsúba.

A barátnőim? Hát voltunk vagy négyen. A Brigal Teri, A Kopasz Márta, meg a kománém a Mátyás Magdus, na de közbe lett még a Brigal Kati is, mikor a Teri már férjhez ment, meg a Schmiedt Eta is hozzánk csatlakozott, de az férjhez ment elég hamar. (De ezen a képen nem pont ők vannak.)

Mikor fonni jártak ide a lányok, a te barátnőid, Mici, jöttek a katonák, magyar katonák a háború alatt, és az egyik katona - olyan furcsán beszélt, nem tudom honnan való lehetett -, mondta a Némethi Jolánkának, hogy Jolánka, holnap is jöjjön fonni! Ez még az ostrom előtt volt. 

Az ostrom alatt már a pincében kuksoltunk. A mama is kijött a pincébe egy éjszaka, a Terikét hozta a hátán dunnába, olyan kétéves lehettél, kiabáltál a Kati néninek. Hát mondjuk, minek jött ki éjszakára? - Hát mondták, hogy a Szár-hegyről fognak lőni, hát apátok nem hagyott békét, hogy jöjjek ki. Oszt elindult éccaka abba a kegyetlen sötétségbe a felső pincékhez. A ruhája cafatokban lógott, mert éjszaka nem látta az utat a pincék közt. Jó, hogy téged el nem hagyott ott valahol, vagy másfél-két éves voltál. 

A front után való nap, akkor már nem a mi pincénkben voltam, mint a gyerek átmentem a barátnőkhöz, és akkor mondta valamelyik ott a pincébe, hogy a Mátyás Magdus anyja, a Rózi néni - akkor már olyan libegve járt, olyan kapaszkodva -, felment a torokba, vitt egy fehér zsebkendőt, oszt úgy integetett, hogy tudják a katonák, hogy mink már megadtuk magunkat. És akkor jött egy katona, és a Rózi néni meg azt mondja: Isten hozta, kedves ruszki! Az meg: Nem ruszki, romanszki! Románok voltak.

Akkor este is, mikor hazajöttünk a pincéből, mi volt! A mama mondja itthon: Jaj, gyerekek, minek jöttetek! Tele volt a ház román katonával, a mama azért féltett, hogy mi lesz. Azok mind az első szobában voltak, mink meg a hátsóban. A Mici apa mellett, a Kati a mama mellett, én meg a nána mellett feküdtem. Jön éccaka egy katona, látta, hogy fiatal lányok, én is 12 éves voltam, de olyan nagy, és örült, kezdett ott románul beszélni. – Gyerekek, nem lesz itt jó éjszaka! És akkor bejött egy román, de magyarul tudott, és a mama panaszkodott neki, hogy bejöttek ezek a pincéből, mi lesz itt velük az éjszaka. – Ne tessék félni, én majd fogok vigyázni rájuk! A mama ágyat csinált neki párnákból ott az ablak mellett, és valóban jött be egy román, és kizavarta.

Reggel meg kiálltunk az utcára, ahogy vonultak. Állunk kint, szemben a Lajos, a Rák Lajos azt mondja, hogy Tik nem féltek?  - Hát mitől? Gyerek voltam még. Hát azért, azt mondja, mert még összeszedhetnek benneteket, oszt mehettek. De hát oszt nem volt semmi.

20 éves koromban vettem magamnak az első télikabátot. Mondtam az unokáimnak, nem hitték el, aa, nagyi, miket beszélsz?  Mikor a betonutat építették 50-be vagy 51-be, kerestek a földmérőkhöz valakit, aki viszi, amibe kukucskálnak. Hát mondom, elmegyek én. És a keresetemből vettem az első télikabátomat. Hát volt azelőtt is kabátom, de csak olyan kimustrált, amit a Kati kifordított már; én már ki tudja, hanyadik voltam, aki hordta. Még az alját tán a moly kiette, azt úgy bestoppolgatta.  A másodikat meg 56-ba vettem a forradalomkor. Azt mondták akkor utána, hogy nem fog semmit érni a pénzünk. Volt valamennyi, hát vettem rajta egy fekete télikabátot. Egy szép sötétkéket akartam, de az nem sikerült. Nem úgy volt akkor, mint most, ezek már el se tudják képzelni. Most már mindent meg lehet venni, csak pénz legyen. De akkor miből volt pénz? Amit árultak a piacon. Vittünk mindent, amit lehetett. Nemhiába, hogy a Margitunk kökényt is szedett, oszt azt is vitte. Csúfolták is vele: „A kökény? A kökény 10 fillér!”

   

  

Emlékszel, Mici, mikor apánk beteg volt, tályog volt a szájába, és bent volt Újhelyben a kórházban. Én ott voltam vele éjjel-nappal, és kortyonként itattam vele a francia konyakot, mert azt mondták az orvosok, hogy csak attól gyógyulhat meg. Egyszer csak megindult vele az ágy, mert úgy kezdte rázni belülről valami. Úgy szaladtam az orvosért, de utána csak meggyógyult. A mamával meg te feküdtél bent a kórházban, mikor ő beteg lett.

Az az ötvenes-ötvenegyes év nagyon nehéz volt, akkor három halottunk is volt. A mamának gyomorvérzése lett, a kórházba került. 52 éves volt. Aztán karácsony és újév között hazahozta a mentő, hogy erősödjön itthon, de olyan gyenge volt... Január végén a Margit is itt volt a hegyről, a Sósné, üzentünk biztos, hogy rosszul van a mama. Olyan hétéves lehettél Terike, és a Margit felemelt, hogy mama nézze, itt a Terike. A Pista akkor volt olyan kicsi, két-három éves, azt hitte a mama biztos, hogy őt mutatja, mert mondta, hogy Pityu és kétszer is mondta, hogy majd jövőre, jövőre. A Kati azt mondja, hogy ezt a gyereket is elviszi a mama. De a Pityu az ura – akkor már beteg volt a szívével – mondta neki, hogy ne félj, én fogok meghalni, nem a gyerek. Úgy is lett, egy év múlva a Pityu meghalt. Az Imre még utána született meg. Akkor tavasszal korán volt a húsvét, márciusba. És voltunk szombaton a Feltámadáson. De az olyan sokáig tartott, akkor volt először magyarul, meg későn is jött Újhelyből a pap, vagy egy órát is ültünk a templomba, csak amíg vártuk. Hát mikor éjfél körül hazamentünk, felkapcsoljuk a villanyt, hát a nána vérbe fekszik a földön. Hát mi van magával, nána? Hát ugye kellett menni neki a vécére, elindult a sötétbe, elesett és beütötte a fejét a fásládába, rajta a veder víz, az is kiborult. Ott feküdt vérbe, piszokba. Jaj, milyen húsvétunk lesz, mondja anyád. Megmosdattuk, áthúztuk az ágyat, lefektettük. Ő akkor már így télen mindig feküdt, mert sokan is voltunk, nem fértünk, meg is csináltunk mindent, nem kellett neki semmit csinálni, hát jól tette, hogy feküdt. De korán reggel már mindig kiabált: Keljetek már fel, mikor keltek már fel! Hát most másnap reggel nem kiabált. Anyád fent aludt Katinál, mer ugye neki januárban meghalt a Pityu, az Imre meg megszületett, ott volt a két kisfiúval. A Mici már férjhez ment, de a Matyi odavolt két hónapra behívták katonának, hát a Mici ment fel a Katihoz aludni, hogy ne legyen egyedül. Én ébredek hajnalba, hát gondolom, hogy igen csendes a nána. Odamegyek, meglógatom, hát egybe mozdul, reggelre meghalt. Szólok apának: Apa keljen fel, mer a nána meghalt. Mentem fel szólni a Katiéknak, zörgettem nekik. Mi baj van, kérdezi anyád. Hát a nána meghalt. Megmosdattuk, felöltöztettük, de hát kevés holmink volt akkor, még az ünneplőjét rá is adtuk, de a lábára nem volt mit húzni. Mondja a Mici, hogy menjek le a boltba Winkler Tóni bácsihoz, vegyek fekete harisnyát vagy zoknit. A Tóni bácsi ott aludt a boltba, még haragudott, hogy pont most kell nektek zokni, de mondtam, hogy reggelre meghalt a nána és nincs mit a lábára húzni. Hát mondja jól kijutott nektek ez az év, három halott… Bizony mi mindent végigéltünk, végigszenvedtünk már…

                       

 Elmondta 2007 nyarán, lejegyezte unokahúga: Trifonovné Karajz Borbála

Meghalt 2010. 09.27.