Karajz Antal

Karajz Antal emlékei a II. világháborúról és más dolgokról

Született 1937-ben. Édesapja Karajz Antal, édesanyja Lukács Mária

          

Én 2. osztályos voltam, 8 éves, mikor a háború volt itt a faluban. Jobban emlékszek rá, mint amit tegnap este vacsoráztam. Emlékszek az egész háborúra. 

Akkor még hárman laktunk az udvarban, három család, hátul a Rendesék, középen mi, elől meg a Buliék. És ott volt egy nagy szín, ott volt a magyar katonáknak a konyhájuk, a Buliéknál. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt a rangja annak a katonának, őrnagy volt vagy százados volt, de itt volt elszállásolva a Buli bácsiéknál.

És jött egy támadás innen Vajdácska felől, lőttek a románok meg a ruszkik, és ő meghallotta a kilövést, ugye itt robbant. Akkor kiabált, hogy mindenki meneküljön, és itt van a szemközti ház előtt a kút, azelőtt egy hosszú faváló, ő befeküdt oda a váló alá. A felső szomszédban meg szénát rakott le az apa meg a fia, az egyik a szekéren volt, a másik a padláson szedte el a szénát. És ott becsapódott a lövedék, és mind a kettőt agyonvágta a szilánk. Ott, ahová becsapódott, a ház elejében meg bent feküdt egy fiatalasszony, Földesi Mari néninek hívták. Az ágyban feküdt, és az ágyban a jobb vagy a bal lábát az akna combból leszakította. Bele is halt, elvérzett. Ugye akkor annyira megcélozták ezt a környéket, mert előtte járt itt egy kémféle, és egy öreg nána, az volt itthol csak, és attól érdeklődött. Az ürge olyan gyanús volt, ahogy a vénasszony magyarázta, hogy kémkedett azután a tiszt után. Oszt utána úgy célbavették ezt a környéket. A mi kamránkba is jött egy akna, a felső szomszédban a disznót agyonütötte, az alsó szomszéd megint kapott, meg volt itt több is biztos, amarra is, de ezt tudom a legjobban, ami itt a környéken volt. Úgy megterítették ezt a környéket, hogy az nem közönséges. Innen lejjebb vagy négy házzal a Kákónak az anyja – a pincébe voltak azok is a ház alatt – mikor kiment, akkor robbant ott az udvaron épp az aknalövedék, és homlokon találta egy szilánk. Ott összeesett és meghalt.

Itt a temetőnél voltak felállva a magyarok, a tűzérség. Innen lőtték Vajdát, Vajdáról meg minket lőttek.  Mink lementünk oda, mert tetszett nekünk, megálltunk a járdán. Ahogy lőttek, mindig látni volt a lángot, mikor kilőtték az ágyúból. Innen lestük, hát nekünk tetszett, a veszéllyel mi nem foglalkoztunk. Szomorú volt, de akkor mi gyerekek nem így fogtuk fel. Az volt még, hogy a vajdi templomtoronyból lőttek a románok, és itt az egyik magyar katonának a parancsnok kiadta, hogy célozza meg a templomtornyot. – Na, ha engem lelőnek, akkor se! Megtagadta a parancsot. 

A faterom ugye sváb volt, hát ő még a német katonákkal, a tisztekkel is úgy elbeszélgetett. Anyám is, sztrapacskát főzött, hát a német tisztek úgy megették, hogy még. A faterom az első világháborúban volt 18 éves, ő azt is megérte. De őt elvitték 45-ben is, bevonultatták, de hazaengedték ugye, mert gyerekek voltak.

 A család még a háború előtt

Hát mi is úgy voltunk akkor, hogy a pincékbe jártunk, ott aludtunk a pincékbe. A mi pincénkben is volt vagy hat család. Én anyámmal itthon szoktam maradni, mert a mamám főzött, aztán vittük ki a kaját a pincékhez a többieknek, akik ott voltak elmenekülve. Amikor nagy tűz volt, nagyon támadtak, bebújtunk a sarokba anyámmal, a vaságyat magunk elibe húztuk. Hát éjszakára mi is kimentünk mindig. Az biztonságosabb volt. A pincesor olyan volt, hogy ott nem látszott ki semmi. El volt terítve falombbal. A Rendes Marci bácsi, aki itt lakott hátul, ő vadász is volt meg vadőr, felment itt az udvarban a pince tetejére, mikor jöttek a ruszki repülők a sztálin-gyertyákkal, dobálták a bombákat, meg lőttek is a repülőgépből, oszt azt mondja: majd én szólok, mikor menjünk. Összekötötték a dunnákat, hogy irány a pincébe. Az öreg addig állt, míg a kalapot lelőtték a fejéről, akkor mondja: Na most már menjünk, gyorsan menjünk! A pince alja meg volt terítve szalmával jó vastagon, ott feküdtünk sorban. 

Ez nem sokáig tartott, ez az átmenet, amíg itt lőttek minket, meg innen lőttek oda. 44 december elején még két hétig se tartott, mert aztán jöttek a románok a Ronyván meg amott a Bodrogon. Akkor zajlott a jég, nem tudtak olyan gyorsan átjönni ide, mint ahogy ők elképzelték. Amikor jöttek át itt a dombon, a Hiblin, fehér volt a dombtető, csak úgy ömlöttek befelé a faluba, lóháton is, gyalog is, mindenféleképpen, úgy jöttek, özönlöttek. Akkor jöttek ki a pincesorra.

Némelyik ajtó be volt csukva, ott kilőtték a zárat. A hordókba azt hitték, hogy bor lesz, de sok boroshordót teletöltöttek búzával. Belelőttek a hordóba, oszt csak egy kis búza jött ki. Milyen mérgesek voltak azok a románok, azt hitték, bor van benne, oszt csak búza volt. Mikor már bejöttek a románok, akkor már nem volt semmi gond. Akkor is volt még egy kicsi, mert garázdálkodni akartak.

Mikor jött a visszavonulás, hát mi mint kölykök, a szomszéd sráccal – egy évvel fiatalabb volt tőlem – a Gerta gödörbe végigjártuk az egész árkot, és a lőszerládákat, amiket otthagytak, mind összeszedtük. A lőszer az aknavetőbe ilyen tasakokba volt téve, úgy kellett adagolni. Hát lőszert, puskaport mi annyit összeszedtünk, hogy a muter tíz évig azzal gyújtott be a sparheltba. Egy kicsit rátett, nem annyit, hogy robbanjon, csak egy kicsit. Tíz évig elég volt gyújtósnak.

A templomnál fel van írva, hogy kik haltak meg a faluból a háborúban. Azok is, akik itthon, meg akik máshol. A Rudi apja is ott van, ő haza se jött. Meg az Albinak az apja…

Kitelepítések innen a faluból nem voltak, a bíró meg a képviselők elintézték, hogy nem vittek el senkit. Hercegkútról igen, onnan sokat vittek el, meg Rátkáról, még asszonyokat is.

     
Másfélékről

Mindig a hülyeségen járt az eszem, már az óvodában is. Az óvoda lent volt a Teremben, meg a Teremudvaron. Póth Ica volt az óvónő Patakról. Csak nyáron volt óvoda, aratásidőben. Szombaton jöttek mindig a drótosok hazafelé, Kovácsvágásra, Vágáshutára, itt volt az utolsó állomásuk. Letették a biciklit, oszt bementek a kocsmába. Jól berúgtak, lefeküdtek a kőfal tövébe aludni. Én mondtam a többieknek, hogy hozzunk vizet egy locsolóban. Jól lelocsoltuk őket, és beszaladtunk a Terembe, magunkra zártuk az ajtót az óvónővel együtt.

A háború után már nem volt óvoda. Első osztályba még a háború előtt jártam, akkor németet tanítottak. Már éppen megtanultam írni, meg olvasni németül, akkor meg a háború után oroszt kezdtek tanítani. Na, én nem tanulok nektek oroszt! Engem Szűcsné tanított alsóban, felsőben meg Kovács Lajos. Szigorú volt. Engem küldött a Magdus néninél birsalmabotot vágni. Mikor megvittem, azt mondta: Na, próbáljuk ki!

Mink hárman laktunk egy udvarban. Jó volt a közös udvar, nem kellett menni játszani máshova, egész óvoda volt az udvaron. Nem azért volt közös udvar, mert szegények voltunk. A Mayer Bözsiék gazdagok voltak, mégis közös udvarban laktak. Ott születtek, és úgy jött össze.

Gyerekkoromban játszottam egy színdarabban, Matyi, a bátyám volt benne egy öreg halász, hálóval halászott, csináltunk egy lyukat a dobogón, hogy le tudja meríteni a hálót. Én meg fel voltam borzolva cigánygyereknek, bekormolva, és ott ugráltam körülötte. Ez az iskolában volt, a nagyteremben, de nem jut eszembe, hogy mi volt a címe.

Fiúkorunkban is sok hülyeséget csináltunk. A Hurkás Gyuri bácsi lement a Szlivkusékhoz a Pista bácsival beszélgetni. Gondoltuk, megtréfáljuk. A lucernás-szekér be volt húzva a csűrbe, hogy ne ázzon meg a lucerna. Kihúztuk a Lukta (a focipálya) közepére. Reggel, mikor felkelt az öreg, végignézett az udvaron, látta, hogy üres a csűr. Ment a Pista bácsihoz, hogy ellopták a lucernáját szekerestül. Nem tudták meg, hogy ki volt, azóta se.     

Akkor talufosztás volt a Tópiléknál. Na, csináljunk ott is valami hülyeséget. Felöltöztem én lányruhába a szomszédban, a Mátyáséknál, ott volt sok lány; kendőt kötöttem, oszt bekopogtam a Tópilékhoz. Jön a segítség – mondják. Jön bizony, mondtam én vékony hangon. Nem ismertek, találgatták, hogy ki vagyok. Azt mondja valaki, ez a Lédi Mari. Ahogy mentem ki, nyitottam az ajtót, a fiúk beengedtek vagy öt galambot. Na, mit csináltak azok ott a taluba! Az ajtó elé meg odatámasztották a boronát, hogy ne tudják kinyitni.     

A Hurkásék szekerét meg felraktuk a kazal tetejére. Szétszedtük, felvittük, ott összeszereltük.    

A Matyiék meg nálatok, a Miciéknél az istállóban összekötötték a tehenek farkát. Na, mikor az öreg reggel ment az ólba: Mi az isten van itt? a tehenek össze-vissza a jászolba.

Én nem ismertem a nagyszüleimet. De tudom, hogy a nagyapám apám gyerekkorában boltos volt.

Arra már én is emlékszem, hogy a Winkler Tóni volt a boltos, utána Patakról két fiatalember. A bolt és a kocsma együtt voltak, ajtó volt közben, egy volt a boltos és a kocsmáros, mint most. Csengő volt az ajtón, és ha jöttek, átment. A Bartus Náci bácsi is volt boltos. Hentes is volt akkor a faluban, Nyíri Gyuri bácsi, a Rák Lajosnak a sógora. Ő pataki volt, idenősült, a Léna nénit vette el, a Lajos testvérét. Ott volt a Lajoséknál hátul az üzlet, később meg szembe velük, ahol most a Rendes Ágiék laknak. Utána meg a Buttkayék laktak ott, neki meg suszterüzlete volt. A Balla bácsi is suszterkedett az Újtelepen. A Winkler Tóni bácsi is suszterkedett, azután lett boltos. A Cicmán nála tanult suszterkedni. A testvérem, a Matyi meg a Buttkaytól tanulgatta. Este összejöttek, iszogattak és tanulgatta. Neki később is sok szerszáma volt hozzá. A bakancsokat megvarrta, megjavítgatta.

Az apám faszöget is csinált. A nyírfát elfűrészelte olyan hosszúságúra, aztán lapokra hasogatta, meghegyezte és feldarabolta. Egész télen gereblyefogat csinált. Először kihasítottuk, aztán faragtuk kétnyelű késsel, azután kézzel kifaragtuk, amit be kellett illeszteni. A szövőszéket is ő csinálta. Nagy ezermester volt az öreg! Annus (a feleségem) kigondolt akármit, a nagyapa megcsinálta. A szomszéd, az öreg Rendes is csinált egy szövőszéket, de azt a gyerekei eltüzelték, mikor már meghaltak az öregek. Kerekes guzsalyt is faragott kézzel az apám. Bútorokat, cipőszekrényt, stelázsit, mindent, Szerszámokat. Boroshordót csinált 74 éves korában. De makacs is volt, amit én csináltam, mondta, hogy nem így kell, akkor már nem csináltam. A Matyi jobban megtanulta, mert ő aztán elkerült a háztól, oszt neki már nem szólt közbe az öreg. Ő csinált nyalódézsát, miután megnősült, puttonyt, bútorokat, ágyat, konyhaszekrényt. Bányácskáról tehenet hajtottak a vásárba, és elszabadult az egyik tehén, beszaladt az udvarra, feldűtötte a szecskavágót, eltört a kereke. Én hoztam a vasútról kereket, feltettem rá. A nagyapa kétszer is levette, mert nem ő csinálta.

Az ötvenes években ült a dutyiba, mert nem tudott elég tejet beszolgáltatni. Aranykorona után számolták a beszolgáltatnivalót. Ha nem volt annyi, hát megvették, hogy beszolgáltathassák. Apám meg leülte. Egy hétig ült Patakon a fogdába. Mentünk látogatni anyámmal, egy kis ablakon át beszélgettünk vele.

Ipari iskolába akartam menni, de nem engedett, utána elmentem katonának 2 évre. 59-ben szereltem le, utána kerültem a téeszbe, 7 évre. Mondták, hogy ha belépek a pártba, én mehetek traktorosnak, különben a Vencel ment volna. Ha csak ez kell nektek, a katonaságnál úgyis a KISZ-ben voltam. Utána eldobtam a pártkönyvet, én nem fizetem tovább, mikor már 10 forinttal több lett volna. Na meg behívtak a pártbizottságba, hogy mért irattam be hittanra a gyereket. Mondtam nekik, hogy még kettő van otthon, és azokat is be fogom iratni. Akkor még pártfegyelmire is beidéztek a lemezgyár kultúrtermébe, akkor már ott voltam. Oda se mentem, le vagytok tik szarva, kit érdekel.

Én voltam minden: pártbizalmi is, egyháztanácstag is. A Zsiga Náci idejében, mikor ő volt az egyháztanácsnál. Mi zavartuk el Lukács Bélát, mikor már elege volt belőle a népnek.

                                                

Elmondta 2004-2005-ben, lejegyezte unokahúga, Trifonovné Karajz Borbála.

Meghalt 2010. november 7-én