„Elmebetegek”

A 20. század folyamán a 70-es 80-as évekig bezárólag elterjedt szokás volt, hogy a közeli újhelyi ill. kácsárdi elmegyógyintézetből betegeket helyeztek ki a környező falvakba családokhoz. A házi ápolás intézményét az 1920-as években építette ki a sátoraljaújhelyi Erzsébet kórház a környező falvakban. Hivatalosan házi ápoltaknak, családi ápoltaknak nevezték a kihelyezett betegeket. Feltételek voltak, a fogadó család padlós szobával kellett rendelkezzen (sokan ekkor alakították át a földes lakószobát padlóssá), saját ágyat kellett az ápoltnak biztosítani. Valamennyi pénzt kaptak az ellátásért, a betegek ruházatáról az intézmény gondoskodott. Megfelelő higiéniai szükségleteiket ellátandó gondozóház is épült a falvakban (nálunk a Dózsa Gy. út elején az 1930-as években), ahol a védőnő-ápolónő is dolgozott; a házban fürdőszoba is volt, s ott a betegek hetente megfürödtek. A betegek hozzátartoztak a falu életéhez. 

1938-ban 80 házban 140 beteg volt a faluban (ebből 40 nő), tehát szinte minden házra 2 elmebeteg jutott. A lakosok száma ekkor 541 volt, tehát a lakosok kb. 20 %-át tették ki a betegek. Napi 70 fillért (évi kb. 250 pengőt) fizetett értük az állam. 1942-ben egy helyi gazda bevétel-kiadás feljegyzései szerint havi 31 pengőt kaptak, ami évi 372 pengőre jött ki. Az 1938-as Friss újságbeli riport egy vasárnap délután készült, amikor szinte a betegekkel volt teli az utca, akik meglehetős öntudattal nyilatkoztak a sorsukról, lehetőségeikről, vágyaikról. Leginkább az értelmes munkát hiányolták - ekkor tilos volt a betegeket dolgoztatni -, s az étkezésre panaszkodtak.

Alapvetően feltehetően a pénztelenség, a szegénység motiválta a jelenséget, hogy jól jött az a kevés pénz a családnak, miközben a betegek ellátása, kosztolása az amúgy is nagylétszámú családok ellátása mellett nem okozott túl nagy terhet. Jól jött biztosan az a kis segítség is, amelyet a betegek fizikai munkája jelentett: tehenet őriztek, állatokat gondoztak, gyomláltak, kapáltak, melyikre mit lehetett bízni. Ezek a betegek nem voltak ön- és közveszélyesek (aki az lett, azt valószínűleg visszavitték az intézetbe), és valószínűleg jobban érezték magukat itt, családok körében, egész nap a szabadban, értelmes, nekik való munkát végezve, mint a zárt intézetben. Úgy gondolom, ez mindkét fél számára előnyös volt.

 

Persze előfordult, hogy a gyerekek csúfoltak egy-egy különös „mániával” rendelkezőt, de nem tudok róla, hogy ilyesmi csúnyán elfajult volna. Igen, a down-kóros Kukurikú Lacinak mondták, hogy kukorékoljon, és ő boldogan kukorékolt. Vannak, akik emlékeznek a templomi un. "bolondpadra", amely a templom hátsó sorai közt a részükre volt fenntartva, mind a női, mind a férfi oldalon. Némelyeket annyira megszeretett a család, hogy örökbe fogadták, itt halt meg, itt temették el. Közös emlékezetünk őrzi többük emlékét is, és ezek többnyire nem rosszízű emlékek. 

A két világháború között Végardón volt a körjegyzőség, ott az 1940-es évek halotti anyakönyveibe sok Károlyfalván élt elmebeteg halálát jegyezték fel:

1935. dec. 15. Gecse István 34 éves Szülei Gecse Gusztáv, Kövér Julianna

1941. szept. 19. Miklós Jenő 40 éves Szülei Miklós József, Benke Mária

1942. jan. 5. Szűcs András 61 éves. Szülei Szűcs András, Hentes Sára, felesége Lévai Irma

1943. márc. 28. Dócs József 62 éves. Szülei Dócs István, Hutnyár Mária

1943. dec. 18. Vaszkó Julianna 44 éve1944 nov. 29. Pap Szász Eszter 66 éves

1944. dec. 17. özv. Valach Andrásné 64 éves (aknaszilánk találat)

1944. dec. 17. özv. Kovács Károlyné 50 éves (aknaszilánk találat)

1945. jan. 1. Kapsz Antal 50 éves

1945. jan. 5. özv. Friedl Frigyesné 61 éves

1945. jan. 21. K. Nagy Antal 41 éves

1945. febr. 28. Barna Etelka 44 éves

1945. márc. 9. Bíró Sándor 24 éves, anyja neve: Bíró Mária

1945. márc. 24. Maknek Jánosné Csopisztrák Mária 64 éves

1945. dec. 6. Kardos Lajos 59 éves

1946. jan. 7. Sós Mária 50 éves

1946. okt. 17. Hajdú József 33 éves

Kikre emlékszünk még közülük? legyen az ő létük, nevük (inkább ragadványnevük) is feljegyezve emlékeink között: 

Szütyörgő - öreg néni, aki bement a házakba, kinyitotta a szekrényajtókat, mert "szütyörgőket" keresett, még az iskolába is bejött óra közben, s ott is kereste őket

Kegyelmes asszony - aki magas, délceg termetű volt, szép hullámos ősz hajjal, s hajdani eleganciáját megőrizve, méltósággal sétált a mezei utakon

Lajos - Deutsch István - Pesiéknél. Nagyon szépen festett, a hatvanas években előadott színdarabokhoz ő festett díszleteket

Irma - Rendes Mártonéknál

Annus - szintén náluk

Bolond Maris vagy Homolya Maris - aki több helyen volt: Homolyáéknál, Husóéknál, Rendeséknél, koszorúba font hajjal, fehér blúzban, piros pöttyös szoknyában, magassarkú cipőben járt, a templomban mindig előrement és a nagylányok közé ült le

Bözsi Burger Ignácék (Kakasék) elmebetegje volt, fiatal lányként került hozzájuk, ők adták neki a Bözsi nevet, mert nem tudta sem a nevét, sem azt, hogy hány éves. Ha valamivel megbízták, megcsinálta, közben magában beszélt és nevetgélt. A szőlőben is dolgozott, de oda el kellett kísérni egy gyereknek, hogy el ne kószáljon. A gyerekeket Babinak szólította, beszélt hozzájuk, de nem értették, mit mond.

Bözsi az udvaron, a kép jobboldalán

Kisasszony - Zsidóéknál volt, tűsarkú cipőkbe, csinos papucsokba és szép ruhákban járt, s talán eredetileg nevelőnő volt  foglalkozása

Holfeld Tekla - Bartus Gyuriéknál, akit egy újhelyi rokonuktól „örököltek”; mikor az meghalt, hazahozták, s itt maradt haláláig (1995), szinte családtagként

Szuszma - Dorééknál, az udvaron üldögélt, és erősen szuszogott, ezért hívták így a gyerekek

Bistiné - Stumpféknál, öregasszony

Annus - Burger Mariskáék elmebetegje, aki azt mondta: Ezret adtak, de ezreket nem – utalva a világ végére

Ircig Pista - Bástyánéknál

Bíró bácsi - Bástyánéknál, akit a család „örökbe fogadott”, mert nagyon szerették, s itt halt meg náluk, s aki szappanos vízzel jött locsolkodni a Bástyán család rokonaihoz

 

Károly bácsi - szintén Bástyánéknál volt, itt halt meg, ők temették el

Wörös Sándor - szintén Bástyánéknál

Erős János

Lupujné, Katona Mária - Hurkáséknál (gyerek-emlék szerint ő mondta, hogy süssenek olyan almás palacsintát, aminek a tésztájában van az alma)

Kondriczné - Deutsch (Kis) Gyuri bácsiéknál

Bíró Margit - Peti Mariéknál, akin ponyva volt mindig keresztbe kötve, és hosszú egyenes haja volt (nálunk családi körben mondás is kötődik hozzá: Olyan a hajad, mint Bíró Margitnak) – őt is örökbe fogadták

Ilon - Kelemenék, illetve a tanító néni elmebetegje, aki nagyon sokáig nem beszélt, csak mutogatott, s aztán megszólalt; tanító néni nagy szeretettel emlékszik rá, hogy milyen jó lélek volt

 

Kelemen bácsi - Deutsch Mártonék elmebetegje, felírta a fásszínre, ahol a fát aprította: „Kelemen János fatelepe Károlyfalva”.

Béres Erzsébet - Deutsch Mártonéknál

Ilonka néni - Deutsch Mártonéknál (gyerek-emlék: pesztonkaként vitte a hátán: Paprikát vegyenek!)

Dezső bácsi - Rákéknál, aki nagyon magas volt és szalmakötél volt a derekán

Vilma - Földesiéknél, aki megjósolta nagynénémnek, Monikának, hogy fog születni egy kistestvére, Annának fogják hívni, és meg fog halni. Itthon hitetlenkedve hallgatták, de így lett: halva született, s mikor az édesanyja siratta, hogy meg sem lett keresztelve, a bába megnyugtatta, hogy ő megkeresztelte, miután megszületett a saját nevére: Annának

Lédiék elmebetegje - aki a szomszéd fiút, Rák Lajost angolra tanította,

egy névtelen - aki így mondta el a házszentelést: „Jött két miniszter, csengettek, hideg vízzel meghintettek, büdös füsttel megfüstöltek, nesze vaskereszt, nesze, nesze, nesze!”

Ilu néniék ápoltja - aki gazdasszonyát (Bartus Pálné Deutsch Rozália) Ilunak szólította, s ezzel  ragadványnevet  adott neki

Burgerék Józsa nénije - akihez, illetve a házileányhoz (Lénuka) szólás is kötődik: „Menjünk, Lénuka, Józsa néni majd bezöldségeli a levest”. Megmaradt egy képeslap, melyen az említett leány beszámol Józsa néni hozzátartozóinak az aktuális dolgokról:

Ekitemplom Anna - Bodnáréknál volt, majd a háziasszony, Mari néni halála után (akit Mamának hívott), átkerült a lányához, Bodnár Manyuékhoz, majd onnan vissza Köveshegyre. Abba őrült bele, hogy megerőszakolták. Az egyik unoka, Rák Zsuzsa szeretettel emlékszik reá, sokat volt vele.

Erzsike - szintén Bodnár Manyuéknál volt, ő viszont a gyerekek emlékei szerint elég félelmetes volt, csak Manyu néni tudott vele beszélni.

Kóróék betege - gyerekek rá is úgy emlékeznek, hogy rémisztgette őket.

Iboly - Géczi Mártonné Örzsénél volt

Ibike - aki sokszor volt együtt látható Kukurikú Lacival

Olajos Feri - Cilli Lászlóéknál az Újtelepen, epilepsziás volt, s a végefelé eléggé agresszív volt a háziasszonnyal

A Kácsárdon is szokás volt házi ápoltakat befogadni.

Mihály - a kácsárdi Hochvárt Antal betege magas rangú katonatiszt volt, aki a háborúból hazajőve más emberrel találta a feleségét, s ebbe beleőrült. Teheneket legeltetett, s egyéb házimunkákat végzett a hegyen. Tóni bácsi - mondják - nem jól bánt vele, ahogy a többi betegével sem.

Repkáék nőbetege - akivel nagyon jól bántak, koronatanú lett egy baleset kapcsán, mert látta, hogy nem tettlegesség, hanem baleset történt, amikor a gazda beleesett a kútba.

Idegenek biztosan csúfolták ezért a károlyfalviakat. Még Lázár István, a szociológus író is Kiált Patak vára c. könyvében „Bolondok és árvák” fejezetcím alatt ír Károlyfalváról elég lesújtó véleménnyel. Ma már, amikor a fogyatékossággal élőket, köztük az értelmi fogyatékosokat is egyre inkább igyekszik a társadalom elfogadtatni és integrálni az egészségesek közé, méginkább úgy vélem, hogy ez jó volt a családokhoz helyezett elmebetegeknek. Mint a fenti levél is tanúskodik róla, a betegek családja jó kapcsolatot tartott fenn a falusi tartó családdal, időnként meglátogatták, megnyugtató volt nekik, hogy fogyatékos hozzátartozójuk jó helyen van. A hagyományos paraszti életforma felbomlásával ez is megszűnt, újabb betegeket a 70-es években már nem hoztak.

Trifonovné Karajz Borbála

Köszönet  az emlékezésben segítőknek - Deutsch Teréziának, Karajz Mátyásnénak, Karajz Margitnak, Kopasz Annusnak, Ladinszkiné Rák Zsuzsának, Bodnár Marikának, Kozma Lujzinak, Bartus Andorné Katicának, Fischer Jánosné Burger Ibolyának 

Irodalom: 
Z. Szabó Béla: Ötezer csendes elmebeteg a határmenti községekben = Friss újság 1938/69. sz.