Karikavasárnap

Karikavasárnap, karikahajítás, tűzkarikadobás, sajgózás

Sváb, talán kifejezetten károlyfalvi népszokás volt nagyböjt első vasárnapján, az un. karikavasárnapon a karikahajítás.

Több emlékezésben és tudományos ismertetésben is olvashatunk róla. 

Kovács Lajos kántortanító is rögzítette 1936-ban a faluról írt dolgozata néprajzi részében. Ö bár közvetlenül már nem láthatta, mert 1929-ben érkezett a faluba, s leírása szerint 1924-ben volt utoljára ilyen - a közvetlen, közeli emlékezések alapján hiteles és pontos lehet az ismertetése:

"Még érdekesebb népszokás volt még az 1924. évig. Ugyanis nagyböjt első vasárnapját „karikavasárnap”-nap hívták. E napon pedig a következőket csinálták:

Délután litánia után az iskolás gyerekek egy hosszú pózna tetején szalmakötéllel odakötözött döglött macskát vagy döglött varjút hordoztak körül a községben. Minden ház előtt svábul kiáltották: 

„Adjatok egy darab fát, égetnénk egy boszorkányt, de nincs nekünk elég fánk.

Ha nem adtok nekünk fát, nem égetünk boszorkányt, s kiütjük ház oldalát (vagy kiütjük ház ablakát)"

Ez svábul mondottaknak körülbelüli fordítása. De mindenütt kaptak egy-egy darabot, így a házak épségben maradtak. 

Mikor aztán végig értek a falun, elmentek a pincék tetejére, amikor már rendesen alkonyodott. Ekkor a legénysorban lévők is odamentek, a fából tüzet raktak, majd a boszorkányt beledobták. Ezenkívül beledobtak ki egy, ki több, már előre elkészített „karikát”. Ez egy kemény fából (tölgy) készített négyszögletes falap volt, melynek közepén egy akkora lyukat fúrtak, hogy 2–3 cm. vastagságú bot beleférhet. Mikor a karika megtüzesedett, a falu apraja nagyja a tűz köré sereglett. A legények ekkor a tűztől nem messze egy deszkát vagy kőlapot egyik végén feltámasztva ferdén helyeztek el. A bottal a tűzben megtüzesedett karikát kipiszkálták, ráhúzták, és lendülettel a ferdén álló laphoz ütötték. Ez az ütéstől, a lendülettől erőt kapva messze tovarepült, miközben a legények kiáltották (persze svábul)

 „Karika, karika, kié ez a karika? Azé ez a karika, akit a farsangi bálon senki sem táncoltatott.” 

Ezt azonban minden legény másképpen fejezte be. Mindaz napfényre került ilyenkor, amit a lányok, vagy a legények a farsangi időben elkövettek, persze ez sok nevetést okozott. S ha a karika jó messzire és magasra repült, a körülállók azt mondották: „no ez igaz, mert milyen szépen repült.” 

Mindhárom pincesoron előfordult, de leginkább a felső pincesorra vonatkoznak az emlékek.

Brogli István (1888-1976) a Neue Zeitung c. lap riporterének 1964-ben így eleveníti fel a szokást, saját fiatalkori emlékei alapján:

"Tűzkarika dobás 

Egy másik régi népszokás Károlyfalván a tűzkarikadobás volt. Idősebb Brogli István ezt magyarázza nekünk:

– Erre húshagyókedd utolsó vasárnapján gyűltünk össze, csak a fiúk, a borospincékhez. Három pincesor volt: az alsó, a középső és a felső. Az egyik pince tetején botokból tüzet gyújtottunk, és tettünk belé fából készült karikákat. Amikor ezek már izzottak, az első karikadobáló egy erős, hosszú bottal kihalászott egyet, és hangosan kiabálta: 

"Karika, karika, kié ez a karika? Ez a karika ……é! (itt annak a neve volt, akit kigúnyoltak), aki tavaly nyáron ezt és így csinálta a szénakazalban.” 

És elhajította a karikát. Így leleplezték egymást, sok titkot elárultak, de szó sem volt arról, hogy haragudnának egymásra. A lányok megfelelő távolságban a pincék mögött vagy máshol megbújva hallgatták."

Frei Flóriánné Velti Katalin (1921-2007)

emlékeiben kissé másképp él a szokás. 2000-ben Hauser Zoltánnak a készülő falumonográfia írójának ő ezt mondta a régi szokásról, amelyről már ő is csak hallomásból tudhatott: 

"Karikavasárnap: 

a szekérnek a karikáját, a ráfot megtüzesítették és legurították a pincesoron végig. A fiúk és a lányok körbeállták és énekeltek. A tüzes kerék pedig szaladt egészen le a faluba. Ezzel lett vége a farsangnak."

Rák Mártonné Brogli Mária (1924-2009) is csak hallomásból ismerte a szokást, szüleitől, nagyszületől, a mesélő idősebbektől és férjének gyerekkori emlékeiből. Ő ezt mondta el a készülő falumonográfia számára:

"Megvolt a régi kornak is a szokása.

Karikavasárnap farsang után volt. Az alsó pincék tetejére mentek a fiúk, és kikiabáltak a lányokra minden rosszat"

Dr. Gunda Béla (1911-1994) debrecenei egyetemi tanár, néprajztudós sajgózásnak nevezi ezt a népszokást. 1981-ben a Sárospataki Múzeum Baráti Körének tartott előadást a környék farsangi népszokásairól. Az Észak-Magyarország c. napilap tudósításában ezt olvashatjuk:

Ezt a népszokást "a hajdani svábok őrizték meg sokáig Károlyfalván. Talán még az őseik hozták magukkal valahonnan a Fekete-erdő vidékéről, amikor a 18. század derekán Trautsohn herceg betelepítette őket a zempléni hegyek vidékére. Sajgózás volt a neve ennek a károlyfalvi szokásnak, s abból állt, hogy farsang végén a legények vaskarikákat ízzóvá tüzesítettek, és amilyen messzire csak bírták, elhajították. Figyelték ezt a lányok, elsősorban persze azok, akik valamelyik legénynél "érdekeltek" voltak, s igyekeztek az eldobott karikát megszerezni. Amolyan kapcsolatteremtő "varázserőt" tulajdonítottak Károlyfalván a karikahajításnak, mert ha egy lány megtalálta egy legény tüzes karikáját, valami "varázslat" folytán előbb-utóbb házasság lett a farsangi sajgózás vége"

Mint látható, minél távolabb vagyunk időben a népszokás kihalásától, annál eltérőbbek a leírások, mégha tudományos kutatások eredményei is. Mint a fülbesúgásos játéknál, a sor végén lévő már másképp hallotta, másképp értette, ezért elferdítette. A későbbiekben van aki már vaskarikát, szekérráfot említ, s a kikiabálás is elmarad, tehát szinte a leglényegesebb elemek tünnek el a leírásokból.

 A leghitelesebbek tehát Kovács Lajos és Brogli István elbeszélései.