Döglött macska a karón

 

Döglött macskák a karón - Boszorkányégetés - Csínytevések

Ezek az elemek keverednek egy károlyfalvi népszokás emlékeiben, változó történetében. 

Kovács Lajos kántortanító a karikavasárnap bevezetéseként, előkészítéseként írja le a szokást, melyet az ő emlékeiben gyerekek végeztek. Egy hosszú bot végére döglött macskát vagy varjút kötve járták végig a házakat, fadarabokat kérve a háziaktól, hogy elégethessék a boszorkányt. Az összegyűjtött fát aztán a pincékhez vitték, ott tüzet raktak belőle, melybe a legények valóban beledobták a boszorkányt (bizonyára egy bábot), majd kezdődött a karikahajítás.

"érdekesebb népszokás volt még az 1924. évig. Ugyanis nagyböjt első vasárnapját „karikavasárnap”-nap hívták. E napon pedig a következőket csinálták: Délután litánia után az iskolás gyerekek egy hosszú pózna tetején szalmakötéllel odakötözött döglött macskát vagy döglött varjút hordoztak körül a községben. 

Minden ház előtt svábul kiáltották: „adjatok egy darab fát, égetnénk egy boszorkányt, de nincs nekünk elég fánk. Ha nem adtok nekünk fát, nem égetünk boszorkányt, s kiütjük ház oldalát (vagy kiütjük ház ablakát)". Ez svábul mondottaknak körülbelüli fordítása. De mindenütt kaptak egy-egy darabot, így a házak épségben maradtak. 

Mikor aztán végig értek a falun, elmentek a pincék tetejére, amikor már rendesen alkonyodott. Ekkor a legénysorban lévők is odamentek, a fából tüzet raktak, majd a boszorkányt beledobták. Ezenkívül beledobtak ki egy, ki több, már előre elkészített „karikát.”

Burger Istvánné Deutsch Rozália (1920-2005) emlékei szerint is farsang végén történt a dolog, de már legények a szereplői, akik a döglött macskás bottal a lányos házakba mentek be, ahol megkínálták őket. Ha nem voltak elégedettek az ellátással, mindenféle, gazdát bosszantó csínyekkel torolták meg a zsugoriságot.

A Neue Zeitung c,. lap 1964-ben így adta vissza Burger Róza elbeszélését:

"a karnevál végén a fiúk döglött macskát kötöztek egy rúdhoz. Így mentek végig a falun, és bementek minden házba, ahol lányok laktak. Ahol nem etették és itatták elég bőségesen őket, ott kiagyaltak valamit.
Például ellopták a füstölt kolbászt a padlásról, és szalmakötegeket akasztottak a helyére. Az is előfordult, hogy a fiúk közül csak néhányan mentek be a házba, a többiek titokban az ablakból figyelték, kapnak-e étvágyuk és szomjúságuk szerint eleget enni és inni a bent lévő társaik. Ha igen, akkor ők is bementek. Ha azonban nem olyan volt a vendégszeretet, amilyet akartak, akkor szétszedték az udvaron lévő szekeret, és felhordták az alkatrészeket a ház tetejére, az istállókba vagy akár a méhkasokba. Vagy valami nehéz tárgyat gurítottak a küszöb elé. Máshol lehúzták az ekét a kertbe, és a szalmakazalra dobták.
Az ilyen csínytevéseket azoknak a családoknak a bosszantására találták ki, akiknek lányai voltak, de fösvények voltak. Ezzel alaposan „rászedték” a barátságtalan apákat, anyákat."

Karajz Antal (1937-2010) saját baráti körének csínytevéseiről beszélve döglött macskának és szervezett házról házra járásnak már nyoma sincs, az időpont is csak részben egyezik: farsang, tél-télvége, talufosztás ideje, de bármikor kaphatóak voltak egy kis csínyre. 2004-ben így mesélt ezekről:

"Fiúkorunkban is sok hülyeséget csináltunk. A Hurkás Gyuri bácsi lement a Szlivkusékhoz a Pista bácsival beszélgetni. Gondoltuk, megtréfáljuk. A lucernás-szekér be volt húzva a csűrbe, hogy ne ázzon meg a lucerna. Kihúztuk a Lukta (a focipálya) közepére. Reggel, mikor felkelt az öreg, végignézett az udvaron, látta, hogy üres a csűr. Ment a Pista bácsihoz, hogy ellopták a lucernáját szekerestül. Nem tudták meg, hogy ki volt, azóta se.     

Akkor talufosztás volt a Tópiléknál. Na, csináljunk ott is valami hülyeséget. Felöltöztem én lányruhába a szomszédban, a Mátyáséknál, ott volt sok lány; kendőt kötöttem, oszt bekopogtam a Tópilékhoz. Jön a segítség – mondják. Jön bizony, mondtam én vékony hangon. Nem ismertek, találgatták, hogy ki vagyok. Azt mondja valaki, ez a Lédi Mari. Ahogy mentem ki, nyitottam az ajtót, a fiúk beengedtek vagy öt galambot. Na, mit csináltak azok ott a taluba! Az ajtó elé meg odatámasztották a boronát, hogy ne tudják kinyitni.     

A Hurkásék szekerét meg felraktuk a kazal tetejére. Szétszedtük, felvittük, ott összeszereltük.   

A Matyiék meg nálatok, a Miciéknél az istállóban összekötötték a tehenek farkát. Na, mikor az öreg reggel ment az ólba: Mi az isten van itt? a tehenek össze-vissza a jászolba."

A beöltözéssel való tréfálkozás nemcsak nálunk volt szokás, Dr. Gunda Béla néprajztudós is említi a tiszamenti falvakban dívó szokásként: a fiúruhába öltözött lányok s lányruhába öltözött fiúk ott inkább a disznótoros házakba mentek be, mókáztak, vidámkodtak, s megvendégeltették magukat.

A beöltözés, átöltözés, ruhacsere - fényképek tanúsága szerint -  nálunk inkább ártatlan bolondozás volt a fiatalok között.

Fiatalok átöltözéses bolondozásai, 1940-es, 1950-es évek