Legényavatás

 

Legényavatás

Kovács Lajos, a kántortanító ezt a szokást is megörökítette faluleírásában 1936-ban. 

Ez is a karikavasárnapon történt, azaz a nagyböjt első vasárnapján. Az e napi program kezdődőtt litánia után a boszorkányégetéssel, folytatódott a karikavetéssel, s este befejeződött a kocsmában a legényavatással.

A leíráskor már nem élt a szokás, amelyet a tanító így mutatott be:

Miután ennek [a karikavetésnek] vége lett, a legények a kocsma felé mentek, mert még egy ügyet kellett elintézniök, a legényavatást. Ugyanis az iskolás gyermekeknek este harangozás után a legények nem engedtek kint maradni. Amelyiket az utcán meglátták, alaposan elverték. Aki aztán már kimaradt az iskolából, csak úgy lehetett az utcán, ha az „utcabort” megfizette, és a legényavatáson részt vett. 

Ez abból áll, hogy az avatandó három litert bort készített utcaborként. Ezzel a karikavetés után a kocsmába elment és ott többi társával sorban várta a legényeket. Mikor ezek megérkeztek, a bort mindenik átadta. A legények ekkor egy litert abból visszaadtak az avatandóknak, a másik két litert pedig megtartották maguknak. Ekkor ismét sorba állították őket, s az egyik közülük rendesen a legidősebb, aki az avató volt, a következőket kérdezte svábul egyenként tőlük: 

„Hogy hívnak?” - „X. Y.” -  „X.Y.

melyik lányra fizeted az utcabort?” - „N. N.-re” 

Ha arra nem fizetett még eddig senki, akkor meghagyták, hogy járhat hozzá, ha pedig már fizetett valaki arra, a kettőnek birkóznia kellett. Amelyik a másikat földhöz teremtette, az járhatott a lányhoz.
A további kérdések pedig így hangzottak: 

„Együtt tartsz-e a legényekkel?” - „A legényekkel együtt tartok, mint acél a vassal.” 

„Hát ha egy legényt látsz részegen az árokba feküdni, mit csinálsz?” - „Nem mondom senkinek és hazavezetném.” 

„Ha valamelyik legény anyádhoz járna, mit tennél?” - „Nem szólnék senkinek.” 

Mikor ezekre már mindegyik válaszolt, az avató kezébe vévén egy kancsó bort, mondotta: 

„Úgy látom, érdemesek vagytok a legénységre. Tudjátok, a faluban van egy nagy fa, abban van egy nagy odú. Abban a nagy odúban van egy még nagyobb odú. Abban a nagy odúban van egy nagy madár, s az a nagy madár mind végig piszkít benneteket” - s ekkor végig öntötték őket borral. 

Ez volt a felszentelésük, utána a felavatottaknak szabad volt az utcán tartózkodni esténként. Ma ezen szokás nincsen meg."

Rák István (1912-1989, ragadványneve Bakszi) a téesz kocsisa a saját legényavatásáról számolt be a Neue Zeitung c. újságnak 1964-ben:

"Az iskolát kinőtt fiúk a beavatásig nem járhattak a lányokhoz, nem táncolhattak bálokban, lakodalmakban. Az avatásra a kocsmában került sor. Az idősebbek párszor feldobták a levegőbe a legényeket, botokkal a hátukra csaptak, sok sikert a lányokhoz, bálokon és másutt! A fiúk 25-60 liter bort hoztak az avatóünnepségre. 

De ez csak a kezdet volt, mert később a pince kulcsa mindig a nadrágzsebben volt, a fél literes kancsó pedig kézről kézre járt a borospincékben. Az avatóünnepségemen kb 60 liter folyt le a szomjas torkokon..."

Ez az 1920-as évek második felében történt.