Hajnali szerenád a Balatonnál
Írta: Nevelős Gyula
Egy balatoni faluban történt a háború utáni években, tehát húsz-huszonkét évvel ezelőtt. Akkor még nem uralkodott annyira az emberek életén a technika, mint mostan. Még a szerelemnek is mások voltak a kellékei. Az esti csillag, a fülemiledal, a cigánynóta, egy-egy szívből jövő kurjantás, meg néhány üveg bor és effélék alkották Ámor isten harci felszerelését. Ma inkább a tompított villanyfény, a sejtelmes tangóvilágítás, gramofon, meg a koktél. Ámor isten akkor kis nyilas vadász volt, ma inkább gépészmérnök.
Maga a Balaton nem változott ugyan, s régen is úgy feküdt ágyában, bájosan, gyöngyházszínekben, mosolygósan, mint ma; de a parti falvak még régi szunyókáló életüket élték öreg nádfödelek alatt, s a fürdővendégek nagy része nem villákban nyaralt, hanem csendes kis parasztházakban, különösen a vékonypénzű tisztviselők, amilyen jómagam is voltam.
A fiatal szolgabíró úr, aki távolabb a Balatontól, a somogyi halmok között, a harmadik vagy negyedik községben lakott, még a tavasszal erősen beleszeretett a mi Balaton-parti nyaralóhelyünk kövér jegyzőjének a lányába, akit Lidinek hívtak. Keserű dolga lehetett a szegény szolgabíró szerelmes szívének, mert amíg ő otthon a hivatalában az ügyes-bajos somogyi atyafiakkal bíbelődött, azalatt a jegyző lánya nap-nap mellett a Balatonban úszkált, mint a sellő, égszínkék fürdőruhában és kacagó úszóversenyeket rendezett nyári ismerőseivel, főleg a pesti fiatal urakkal. Sokszor látta ezt képzeletében a szolgabíró és sokszor összeráncolta tőle a homlokát!
Egy szombat este, mikor a falujában vacsora után hazafelé ballagott, igen kínozta a lelkét az egyedüllét. A sötét utcán egy lélekkel se találkozott, minden aludt, még a kutya se ugatott. Feje fölött az égbolt tele volt csillaggal. És mardosni kezdte a vágyakozás.
Legénylakására érve nem feküdt le aludni, hanem kikönyökölt az ablakon, nézte a sötétséget. A sötétség helyett azonban a ragyogó Balatont látta…
Csizmát húzott, átöltözködött, aztán kiment az udvarra, kivezette a vén kancát az istállóból és elindult lóháton a Balaton felé a jegyző lányának szerenádot adni.
Az úton nem siettette nagyon a Marcsát, a tisztes korú, hadviselt paripát, mert attól tartott, hogy a keréknyomos, rögös dűlőutakon még a lábát törheti; bár az egyenesebb helyeken bizony odanyomta néha a sarkantyút a Marcsa oldalába. A levegő tele volt üde növényszaggal, mert a mező éjszaka mélyebben lélegzik, mint nappal. A szolgabíró egy kicsit el-elmélázott útközben. Sok mindenre gondolt, például arra is, hogy ő mint szolgabíró tulajdonképpen felettes hatósága a Lidi apjának. Furcsa, de nem baj… Hanem azok a pesti fiatalurak! Akik ott futkároznak Lidi után a vízben! Mint a harcsa a karcsú süllő után! Ej, ha elkaphatna egyet közülök! – gondolta és úgy vágta lapockán az öreg Marcsát, hogy az nyomban vágtázni kezdett a váratlan gorombaságra.
– No, ne haragudj, te szamár! – szólt gyengéden és megpaskolta a lovat.
Jóval éjfél után járt már az idő, amikor beért a faluba. Mindenekelőtt cigány után kellett néznie. Ismerte a járást, ment hát a falu vége felé, a Hableányba. Tudta, hogy ott vannak a cigányok, ébren vagy alva, ami végre is mindegy, ha a szolgabíró úr akarja.
A cigányok csakugyan aludtak már, de felzavartatta őket. Felszedték a holmijukat és elindultak. Elől a négy cigány, hegedűvel meg nagybőgővel, utánuk a szolgabíró úr lóháton. Szótlanul haladtak, mert a szolgabíró értésükre adta, hogy aki beszélni vagy akárcsak köhögni is merészel, arra menten rálép a lóval.
Közben elértek a jegyzői lakhoz. A szolgabíró odakötötte lovát egy utcai akácfához, aztán valamennyien bevonultak, jobban mondva, egyenként besurrantak lábujjhegyen a terebélyes hársfák közé az udvarra ahhoz az ablakhoz, amelynek a szobájában a leány aludt, és most talán éppen álmodott.
A cigányok integettek egymásnak, aztán halkan rákezdték. Lágyan, csendesen, hogy a levél se moccanjon, és a tücsök se hallgasson el. Ezt húzták, hogy
„Elmegyek a templom előtt,
Jaj, de szépen énekelnek…”
Nyár volt, a virágok is hallgatózni kezdtek a kiskertben. Zsiga cigány, a prímás, mintha csak saját magának húzná, ráhajtotta fejét a hegedűjére. A szolgabíró pedig az egyik hársfa mögött állott, mozdulatlanul, szemére húzott kalappal.
Odabent a szobában mozgolódás támadt. Elsőnek a jegyzőné sietett az ablakhoz, és mikor észrevette a fa mögött álló fiatalembert s az alakjáról, meg talán az akácfához kötött ló nyugtalankodásából megtudta, hogy a szolgabíró van itt, hamar felköltötte a leányát, aztán izgatottan keresték a gyufát és a gyertyát, amelyet szerenádkor meg kell gyújtani.
Keskeny világosság lobbant a sötét ablak mögött, a csipkefüggöny is megmozdult, a leány az ablak mellé húzódott. A jegyzőné ezután a férjéhez sietett, hogy felébressze. A kövér jegyző, aki minden vacsorához négy-öt korsó sört szokott meginni, hogy jobban tudjon aludni, az első pillanatban sehogyan sem értette meg, hogy miről lehet szó, s csak amint ráeszmélt, hogy a felettes hatóság, a szolgabíró áll kint az udvaron, akkor fordult ki hirtelen a takaró alól és az ágy szélére ülve álmosan pislogott, aztán megkérdezte:
– Hát mostan mit csináljunk?
– Hamar felkölteni Lajost, hogy kínálja meg egy kis szilvóriummal a szolgabíró urat – mondta a mama.
– Abból a kétévesből – szólt az öreg jegyző.
A mama sietett a kis szobába, ahol Lajos, a jegyzőék most érettségizett, nagy lusta fia aludta a dús fiatalság egészséges álmát. Alig lehetett bele életet verni. Az anyja ide-oda rángatta, már egy fazék vízzel is megfenyegette, amikor végre kinyitotta a szemét és röviden kijelentette, hogy nem kél fel, ha agyonütik is.
Csakhogy a jegyzőné nem ismert tréfát az ilyen dolgokban, megragadta Lajost és vonszolta le az ágyról. Kis idő múlva az öreg jegyző is bejött, hogy segítsen a sürgetésben. Mikor Lajos úgy-ahogy elkészült, egyik kezébe nyomták a szilvóriumos üveget, a másikba meg a két pálinkás poharat.
– Aztán szedd össze magad és mutass jó kedvet a szolgabíró úr előtt, fiacskám! – mondotta az anyja. – Ott áll a szélső hársfa mögött.
– Tedd magad, mintha jó kedved volna! – biztatta dörmögve az öreg.
Lajos egy szót se szólt, hanem kedvetlenül, de engedelmesen ment ki a hátsó verandán, le a lépcsőkön az udvarra.
Kint a cigány már azt a nótát játszotta, hogy
„Azért csillag, hogy ragyogjon,
Azért kislány, hogy megcsaljon…”
Lágyan, szépen, kedvesen. A nagybőgő mélyen dorombolta hozzá a kíséretet.
A veranda felől pedig előbukkant Lajos. Hogy az utasítás szerint jókedvet mutasson, felemelte az üveget a feje fölé, ahogy azt a Hableányban látta, és illegetve magát, táncos ugrándozással közeledett a hársfához:
– Ejhaj! Tyuhajhaj! – mondotta, nem éppen kurjantva, hanem kissé álmosan. – Alázatos szolgája, szolgabíró úr. Igyunk egyet, az angyalát! – és nyújtotta a poharat. – Jó estét!
A szolgabíró csendesen kijavította:
– Reggel felé van már, Lajoska, nem este, – és elhárító mozdulatot tett a szilvórium felé.
Lajos nem erőltette sokáig a dolgot, hanem megfordult és ballagott vissza. De a mama eléje állt a verandán:
– No, mi az? – kérdezte súgva és izgatottan.
– Ez az egész dolog egy nagy marhaság – morogta a fiú és ment a szobájába aludni.
Kint a szolgabíró rászólt a cigányra:
– Elég lesz már, Zsiga. Hagyd abba!
A zene elhallgatott, a szerenád véget ért, és zajtalanul, ahogy jöttek, lábujjhegyen kivonultak az utcára.
A szolgabíró eloldotta a lovát és nyeregbe ült. Mikor hazafelé lovagolt, többször megveregette a Marcsa nyakát. Visszagondolt arra, hogy Lidi már a gyertyagyújtás előtt is kilesett az ablakon a függöny szélén. A feje egy kis kendővel volt bekötve. Egy kicsit el is vonta a függönyt… És amikor tekintetük a szülkülő világosságban egy pillanatra találkozott, úgy látta, hogy… Lidike édesen elmosolyodott. Tisztán látta.
Az ég alja már pirosodni kezdett. Fellöveltek az első sugarak és ragyogó aranyba árasztották a somogyi szőlős dombokat. A vén Marcsa jókedvűen ügetett, sőt ha a sarkantyú megcsiklandozta az oldalát, még ki is rúgott egyszer-kétszer, amennyire öreg csontjai engedték. Valamikor jobban ment az ilyesmi az orosz harctéren a nagy huszárattakok idején! Most a gazdája jókedve tüzelte fel valamennyire. Hízelegni akart, a maga módja szerint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése