Írta: Nevelős Gyula
Istenben boldogult Móra Ferencnek, a magyar tanyai élet kedves szavú írójának egyik novellájában olvastunk Imriskéről.
A derék Messzi Pál tanyai gazdának fia a kis Imriske. Elment egyszer az apjával Újszegedre valami gépfélét vásárolni. Bámuló nagy szemekkel nézte a furcsa alakú gépeket, kerekeket, dugattyúkat, forgókat, csavarokat, s amikor hazakerült, maga is faragcsálni kezdett. Napokon keresztül fúrt-faragott, végre is olyan nagyszerű gépet állított elő, amely ha nem lett volna juharfából, hanem acélból, biztosan jobb lett volna annál, amit a gyárban látott.
Imriske tanyai fiúcska volt, az arca, a haja mind egyszínű, napszítta barna, olyan, mint a tanyai föld, csak a szeme volt nyugtalan és mélytüzű. Kicsike korában a libát őrizte, később pedig a malacokat, de mindig motozott, barkácsolt, úgy, hogy még zsebórát is készített. Ám nem törődött ezzel otthon senki. Megszokták már a magyar tanyákon az ilyen mindenhez értő természetet.
Egyszer aztán – írja Móra Ferenc – meglátta az Imriske gépjeit az adótiszt úr. Összecsapta a kezét, hogy Isten ellen való vétek ezt a konstruktőr tehetséget itt a pusztán elveszni hagyni. El kell vinni őt, bemutatni az uraknak, tanítassák ki, legyen belőle gazdag ember, nagyúr, szerezzen hírt, dicsőséget magának és a magyar névnek.
Csakhogy az öreg, a derék Messzi Pál, a nyugodt szavú földmíves paraszt másképp gondolkozott. Nem visszük mi el őt sehova, és nem mutatjuk be senkinek, mondotta, mert az a világ nem a mi világunk. És Imriske otthon maradt és ott faragott tovább a tanyán.
Sok ilyen Imriskéje van a magyar nemzetnek. Van, aki gépet szerkeszt, van, aki szobrokat készít, fest, költ, ír, zenél, énekel. Mert gazdag a rét, a magyar nemzet lelke, megterem rajta mindenféle gyönyörű virág. Sokat foglalkoztak már ezzel a dologgal, a magyar őstehetségek felkutatásának kérdésével, meg is kísérelték összeírni és kiállítani őket, de ezek a mozgalmak mind abbamaradtak. És jó is, hogy abbamaradtak. Mert mi történnék az Imriskékkel, ha mind belesodródnának valami tehetségvédő mozgalomba, és valamennyien kiszakíttatnának az ő sajátos világukból, mint a növény a talajából azért, hogy végül bekerüljenek tehetségükkel sáfárkodni a városba a szakmabeliek közé.
Lenne belőlük mérnök a mérnökök között, festő a festők között, író az írók között, és így tovább. Ki merné állítani, hogy az így kiemelt és kitaníttatott tehetség az élet szeszélyes áramlásában, ahol előítélet, irigység, rosszindulat örvénylenek, meg fogja állni a helyét, tehetségével mindvégig kitűnik és boldog lesz? A tapasztalás mást mutat. Azt mutatja, hogy a Pestre sodródott paraszttehetség elveszti régi kapcsolatát a származásával és nem tud új kapcsolatot találni az új élettel. Az ilyen parasztfiú naiv, őszinte és bízó, csak a tehetségét érzi, ennek gondolatával van eltelve a lelke, csak a tehetség alkotja előtte az egyetlen lépcsőt, amelyen fölfelé szabad és kell mennie. Mindezt elhitetik vele a személyével tett megkülönböztetések, a kitaníttatás, a kegyes mosolyok és a hangos csodálkozások. Az ilyen felfedezett falusi őstehetség rendszerint úgy szerepel egy ideig, mint a talált kincs, és az érdeklődés is megindul iránta éppen úgy, mint a talált kincs után. Csakhamar akadnak menedzserek, impresszáriók és hasonló egyének, akik körülveszik őt és részesedést keresnek a talált kincs értéktermeléséből. A paraszttehetséget mesterségesen divatossá teszik, a sajtóban szerepeltetik, hízelgéssel elkábítják mindaddig, amíg a jövedelmezőség tart. De ha ez bármily ok miatt megcsökken, elhagyja mindenki. És a megszédült parasztfiú egyszerre kijózanodik. Egy darabig még küszködik, aztán a vágyakozás visszatereli őt oda, ahonnan elindult, hazamegy, lelkében kiégve és mélységesen csalódva. Nagyúr már nem lehet, de nem ez a baj, nagyobb baj az, hogy paraszt sem lehet már, mert az otthoni életközösség szelleme nem szíveli őt úgy, mint azelőtt. Afféle közbülső ember válik belőle, se nem úr, se nem paraszt, akinek nagy lelkierőre van szüksége, hogy falujában úgy ahogy mégis önérzettel meg tudja állni a helyét.
Ezért igazán nem érdemes tehetségesnek lenni!
Ám nézzük a kérdést a másik oldalról. Használ-e a tehetségek kiemelése, városba vitele magának a falunak és az egész magyarságnak?
A világháború a maga rettenetességei mellett is mértékévé lett az egyes nemzetek értékességi fokozatának. Valóságos férfiassági sorrend, egy értékrendszer keletkezett a nemzetek között.
A magyar nemzet katonáiról az egész világ megállapította, hogy a sok más nemzet katonáinál értelmesebbek, higgadtabbak és mindenekfölött vitézek. A népek borzalmas viadalában a magyar katona az értékfokozat legelején állt, s az ellenség és jóbarát egyforma tisztelettel néztek reája.
Amilyen erények jellemezték a magyar embert a háborúban, ugyanolyan kiválóságot találunk nála a békeéletben is. A magyar képzőművészet egész Európában közismert. A magyar népművészet tárgyai bármely más nép művészetével a szabad piacon is felveszik a versenyt. A magyar dal a rádió révén beszárnyalja az egész világot, és elismerésének egyik tanúsága például az is, hogy Angliában az angol rádió rendes számként iktatta műsorába a magyar zenét. A magyar sportélet évek óta gyakran meglepetésszerű lendületet mutat a legnagyobb nemzetek sportteljesítményével szemben is, a magyar cserkészmozgalom pedig a maga kedvességével és öntudatos fegyelmezettségével különös tekintélyt és első helyet vívott ki az összes nemzetek között.
Ha mindehhez hozzáadjuk azt a tényt, hogy a magyar nemzet elszigeteltsége egyúttal elhagyatottságot és segítség nélküliséget is jelent, továbbá azt a szomorú valóságot is, hogy mai hazánk immár közel másfél évtized óta csonkán vívódik, csak akkor tudjuk ezeket a nemzeti kiválóságokat kellően tisztelni és értékelni.
A magyar nemzeti léleknek azonban bár nem egyetlen, de mindenesetre legfőbb tényezője a magyar nép. Ha a magyar nép lelkét megtestesíteni és egyetlen tömbbe sűríteni lehetne, akkor a tehetség ennek a tömbnek egy külön, önfénnyel és öntűzzel bíró drágakövét alkotná, amely fényével és melegével az egész tömböt átsugározná.
Azt kérdezzük most már, hogy szabad-e, vagy lehet-e ezt a drágakövet – a magyar őstehetségeket – a néplélek lényegének érintése nélkül helyükről elmozdítani? Szabad-e a magyar népéletet ezzel kiszívni és elhalványítani?
Nem látná ennek hasznát sem az egyén, sem a nemzet. Nem okolja ezt meg semmiféle nemes cél, vagy tiszteletreméltó közérdek. A csodagyerek-keresés sohasem volt közérdekű jelentőségű, hanem csak az üzleti számítás lelkiismeretlensége. A magyar nép életében a falvakban, a tanyákon, a mezei munkánál, de főleg a néplélek művészi megnyilatkozásainál mindig jelen kell lenniök a zseniális Imriskéknek. Ne vigyük el őket onnan a városba, mert a város elsorvasztja az ilyen vadóc tehetségeket.
Az elmondottak után úgy érezzük, hogy igaza van annak a tiltakozó felfogásnak, amely különböző tehetségvédő, helyesebben tehetségkihalászó, sőt kihasználó mozgalmakkal szembeszáll.
Ám tévedés lenne azt hinni, hogy ez a tiltakozó álláspont a kérdés befejezését, illetőleg megoldását is jelenti egyúttal. A helyes tehetségvédelem kérdése állandóan nyitva áll és megoldást keres. A tiltakozás még csak negatívum, még csak a kár megakadályozását kívánja, de gondoskodásnak még nem mondható. Pedig a mi nagy szegénységünkben és a mi kicsinységünkben tehetségeink rendkívüli szellemi kincsét őrizni, megbecsülni, felkarolni mindnyájunk kötelessége. Ez a kötelesség természetszerűleg nemcsak a parasztzsenikre, de a társadalom egész vonalára szól.
A felsőbb társadalmi osztályokban azonban a megbecsülés és felkarolás sok tekintetben már régóta meg van szervezve. A közép és felsői iskolákban, az egyetemeken a bizonyítványok, osztályzások, szellemi versenyek, ösztöndíjak és egyéb megkülönböztetési eljárások, a sub auspicis Gubernatoris doktorrá avatások, a tudományos társulati tagságok, külföldi kiküldetések, stb. mind lehetővé teszik, hogy a tehetségek idejében észrevehetők legyenek, kiválhassanak és a maguk helyén érvényesülhessenek.
A legszélesebb nemzeti rétegnél, a paraszt lakosságnál azonban nem történt és ma sem történik szinte semmiféle intézményes értékelése és gondozása nemcsak a tehetségeknek, de semmiféle kiválóságnak.
Ez a lehangoló tény vetette fel és hozta ide most a kérdést. Kérdezzük, miképpen lehetne megállapítani a helyes módját annak, hogy a magyar nép Imriskéi, a paraszti őstehetségek megfelelő gondozásba vétessenek úgy, hogy saját életközösségükben maradva teljes erejükkel kibontakozhassanak, s ez által mind maguknak, mind a nemzetnek hasznára lehessenek.
Nincs szó itten valamely terhes állami gondoskodásnak egyszerre való kiépítéséről, mert ilyesmit ma sem az állam meg nem bír, sem pedig az ügy természete nem kíván. Csupán el kell indítani az utat, illetőleg meg kell tenni az első, de határozottnak látszó lépést abban az irányban, hogy a magyar paraszttehetségek a támogatásnak vagy gondozásnak olyan alakjában részesüljenek, amely ne csak az ő személyük irányában érvényesüljön, hanem az egész magyar népélet hasznára is szolgáljon, mint a földből felszálló pára visszahulljon és harmattal fokozza az egész talaj termékenységét. Más szóval a támogatásban ne csak a védelembe vett tehetség részesüljön, hanem valamiképpen a népélet is, amely a tehetség kibontakozásának sok feltételét szolgáltatja.
Mi most itt egy különös dologra, a köztudatban nem élő fogalomra gondolunk, a magyar nép szerzői jogára.
A szépséges magyar ruhaviseletből, a magyar népi textilművészetből, népköltészeti termékekből, a mesékből, dalokból, a magyar népzenéből, illetőleg mindezek árusításából már sok mindenkinek volt haszna, csak magának a szerzőnek nem, ez pedig a magyar nép. Meg kellene jogilag alkotni és aztán érvényesíteni a magyar nép szerzői jogát. A nép itt jogi személyként szerepelne, s amilyen szerzői jogigényei lehetnek a természeti személyeknek, íróknak, művészeknek, olyan jogigénye lehetne ennek a jogi személynek is. Hiszen a szerzői jog manapság a legéberebb és már jól kitermelt jogi kérdések közé tartozik.
A szerzői jog érvényesítése rendszeres jövedelmet biztosítana, s akkor már csak a megszerzés feladata lenne, hogy ez a jövedelem egyrészt a méltó tehetségek felkarolására, másrészt pedig az összes értékes népszerzeménynek egybegyűjtésére, konzerválására és mindenki részére hozzáférhető közkinccsé tételére szolgálhasson.
(1935 körül)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése