Koroda Miklós:
F a k a d á s K á c s á r d o n
Gyakorta jártam a Hegyalját fakadástól szüretig, igyekezve osztozni a kapás ember gondjában, reménységében, kutatva táj és szellem arculatát, gyűjtögetve mesét, vigyázva a nagy változások jeleit. Újfajta vándordeák módján, meg-megállva, nézelődve, beszélgetve. S felhörpintve egy-egy kuma bort, vagyis néhány kortynyit, mivel tavasz utótól őszelőig már csupán cseppek árváskodnak a hordók fenekén. Eladván a javát a Borforgalminak, a maradékot elmorzsolták a hosszú télen. Legfeljebb a borcsinálás hegyi emberhez méltatlan átkos mesterkedése szűr seprőbe ágyazott, cukorral erjesztett, hamis lőrét a meggyalázott nemes gombák bolyháival bélelt pincékben, a nagyon szomjasoknak, s a süket ínyűeknek.
Ám így még nem ültem meg a négy T: Tokaj, Tolcsva, Tálya, Tarcal históriai vidékét, miként most Sárospatak kis-húgának, az erdős Kácsárdnak lankáit. S ott is a Rudabányácskának tekergő, Sátoraljaújhelyt megkerülve, Széphalomnak igyekvő út mentén, kis ablakával Patakra hunyorító Repovszky présházat. Fölöttem az erdők ősszláv istennőjének nevét viselő Kis-Szava nyújtogatja tölgykoszorús, sziklatonzúrás fejét, vállát harsogó zöld köpeny borítja, lábaihoz szoknyás tőkesereg simul. Balfelől a Szava család középső, nagyobbik fia őrködik, mellette az atya, a kácsárdi Olympusz: a Nagy-Szava uralkodik. Délre a Szarvasálló emlékezik nagy vadászatokra, mögötte a Tyutyuhegy bámészkodik. cirógató tekintetet várva, nyugat felé a Nyilazó sziklafala meredezik, csatákat idézve, s az oldalából hasított malomköveire gondolva. Erre bugyognak Sárospatak regélő kedvű forrásainak halk szavú testvérei: a Gábor-kút, a Nyúl-kút, a Deák-kút, s a szomszédos Károlyfalva fölött vizet kínáló Hordós-kút meg a Megyeri-tó, melyet oly mélynek talált az elődök képzelete, hogy Tengerszemre keresztelte.
A lányos Esztáva jobbján hullámzik a Veresharaszt, melyet meg-megzörget a legendák szele, kuruc hadak járásáról regélve, s pennát nyújtva a »Szorgalom« Termelőszövetkezet búslakodó, tarisznyájában édes magyar szóból, abaúji és zempléni históriák mézéből sütött mesekalácsot rejtőztető fiának. Ama ifjabb Szilágyi Istvánnak, aki tizenhárom esztendős korában elnyerte az Úttörőszövetség és a rádió irodalmi pályadíját »Életem regénye« című, apjához méltó, folytatásra kötelező művével. Irodalmunk kácsárdi kisbojtárja az őszön lép a százhetvenöt éves újhelyi gimnázium harmadik osztályába, s egyelőre tengerésznek készül ... Engedtessék meg, hogy játékos kedvében pennahordozó apródomul szegődött ifjú pályatársam arcképének megfestésével, e hegyaljai szellemi fakadás történetének papirra vetésével rövidest törlesztendő adósságot vállaljak.
Köveshegy mögött fülel a Némahegy, Róbert Károly dermedt nyelvű vitézeinek szétporlott vára. A bővizű zempléni legenda-kutak egyikéből merítették a kácsárdiak, hogy: nem is náluk lakott az erdők istennője, hanem morgott a hegy: szóljatok már néma lovagok! A Némahegy konokul hallgatott, ám a hármas hegyen — mivelhogy megjött a szava — rajta maradt: Szava-hegy. A legtovább nyugtalankodó Kis-Szava lejtőjét pediglen Hangos-oldalnak nevezik azóta is. Mindebből annyi bizonyos, hogy csendesnek mutatkozó tanyám százszoros erővel veri vissza a kövesúton robogó motorkerékpárok, gépkocsik, s kedves házigazdám vastüdejű Zetorjának szavát, mintha Kácsárdra menekült volna a bújkáló tihanyi visszhang.
E nagy hangú kis út városmezsgye: innenső fele Sárospataké, a túlsó Sátoraljaújhelyé. Miféle helység hát ez a Kácsárd? — kérdezhetnék. — Tán hajba kaptak rajta és kettétépték? Akkor meg hogyan maradt életben? Minő csoda ez? A közigazgatás teremtménye! A Köveshegy—Esztáva—Veresharaszt—Nagybánya—Feketehegy vonulatát Újhely vallja amolyan külterületének, a másik felét Patak ősi szőlejének. Ám a »Bodrog-parti Athén« polgárainak egykori tőkéin javarészt Mikóháza, Széphalom, Alsó- és Felső-Regmec, Pálháza, Kovácsvágás, Kajata szőlősgazdái osztoznak. A patakiak pedig jobbadán az újhelyi részen birtokolnak szőlőcskéket, na meg az egykori megyeszékhely iparosainak utódai, kivált a jeles csizmadiák ivadékai, s nyugdíjas vasutasok. Ilyképpen Kácsárd inkább eszmei fogalom — az újhelyiek szerint nincs is. Nem kétséges, hogy se tanya, se falu, még csak nem is hegyközség. Nincs tanácsháza, se orvosa, neve nem szerepel a madzagvasút menetrendjében — kisiskolája annál többet a megyében. Dr. Tornay Istvánné: Sárika, ápolja az apró lángocskákat, töltögeti a tudás olaját a kácsárdi mécsesekbe, hogy szórják majd fényüket a világba.
Övék az ország legújabb, s legkisebb temetője — az újhelyi oldalon, ám kapuján ott az írás: »Kácsárdi köztemető«, s a kőkereszten olvasható: »állíttaták Sárospatak, Kácsárd és sátoraljaújhelyi szőlőhegyi lakosok, 1956". Alig nyolcesztendeje nyitották, megharcolván a holtak nyugalmáért az élők nevében főként Faragó Istvánné, Margitka, a csupa tűz-láng tanácstag. E végső nyughely különös históriájáról is szólni kell még. Aki leghevesebben ellenezte, mondván: mivégre?, épp Bállá Józsi bácsi lett első lakója, itthagyván szőlejét életének hatvanhatodik esztendejében, temetővé avatván 1957-ben a Kilátódombot.
Mi lenne végül is e szőlőnek s a venyige édes harmatának mindhalálig szolgáló négyszáz lélek közössége? Nekem úgy tetszik: mostoha testvérpár, Patak húga és Újhely öccse. Bakkhosz magyar alattvalóinak kétágú kapával és kupával áldozó kisded, széthúzó köztársasága, Szava istennő háta mögött.
Ehelyt munkálkodom, Repovszky Miklós újonszerzett barátom, a mikóházi »Aranykalász« traktorosának bor nélküli borházában, hetek óta. Még aludt a vinyigó, amikor metszés után, május elején, tanyát vertem a Kis-Szava tövében. Vinyigóval, korhadt erdei gallyal, s főként csobakkal tüzeltünk, vagyis holt tőkével, vénhedt szőlőgyökérrel, mely méltón a lángbor anyjához, kétszeresen melegített, hűvös május éjszakákon, emlékezvén bolyhos pincékbe és bendő- hordócskákba került tüzes fiaira. Lestem a szőlő ébredését. Az idén sokáig didergett. Mélyen szunnyadozott, hiába esdekelte a nap csókját. Lassúdon viricselt, azaz nedvedzett, miként e tájt a síró vesszőt nevezik. Végre felnyitotta álmos szemét: új életre fakadt. Ily közelről még soha nem láthattam a szőlőtő évi reneszánszát. Se a vinyigó népének soha nem szűnő viaskodását a holt tűzhányók termővé porlasztott lávájával. Követem mozdulataik Bartók-dallamokat idéző ritmusát, együtt törve előre vélük tőkéről tőkére, mélyre bukva a rög fölé, markolva a kétágú nyelét, csákányként vágva a giz-gaz rabságában sínylődő földbe a villás kapát. Hallgatom a karóverő férfiak kisbaltájának a Kis-Szava kakukkjaival feleselő csattogását, s nézem a kötöző asszonyok roppanva hajló derekát. Most értem igazán, mennyire a nép királya volt Mátyás, megkapáltatva az urakat. Akár személyes tapasztalat vezette a vidám Marzio Galeotti tollát, akár mesét teremtő kedve: az adoma a valóság talajából sarjadt. Kapát kell ragadtatni ilyenkor minden arrajáróval.
— Épp ilyenforma emberre van szükség nálunk! — kiáltottak rám a mikóháziak, amikor megpillantottak. S a válasz csak a kétágú lehetett.
Így vigyázom hetek óta a szőlő megújhodását, a szemem láttán fakadó vesszőt, a szinte óráról órára növekvő levélkéket, melyek holnap már árnyékot nyújtanak a déli pihenőre térő kapásnak.
Ma reggel a Repovszky és Frankó szőlő mezsgyéjén ballagva erdei »dolgozószobámba«: a tatár bársonynyereg formájú, mohával bélelt zsöllye székhellyel szolgáló tölgyhöz indulva, felfedeztem az első fürtöket. Az anya örömével lehet rokon érzés a látvány, amikor a síró venyige megszüli édes magzatát. Metszve, kapálva, gondolataim szőlőskertjét, irtva henye szót, tépve bojtorján-eszmét, bámulom az ember verejtékében megfürdetett furmint és hárslevelű csecsemőt.
Köszöntöm az újszülöttet édesanyja tulajdon cseppjeivel, a vidámságra, hangulatra szomjas ember hegyaljai tejével! Vagyis egy kuma igaz borral, mely még lelhető Kácsárdon.
A leírás megjelent a Népszavában 1964 jul. 12-én. Ekkor írta a Pataki tengerészek c. regényét a Kácsárdon. (A képek kb. 50 év múltán, a 2010-es években készültek)
Koroda Miklósról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése