Régi karácsonyok

 

Untener Erika: 

Bolondpad

Budapest belvárosi, hatalmas barokk templomban, bordó, bársonnyal bevont meleg székpárnán ülök, kigombolt télikabátban várom az ünnepi szentmisét. Felgyulladnak az elektromos gyertyák, az oltár-, a középcsillár vakító fényei. Gondolom, a harangszót is automata vezérlés szabályozza. Elmerülve gondolataimban, meglepetten nyugtázom, hogy a felhangzó összes karácsonyi éneket betéve tudom. A liturgiát nemkülönben. (Szerintem latinul is.) Éneklem is a maszk alatt, anélkül, hogy a falra kivetített szöveget kellene olvasnom. És ahogy a sorok, úgy villannak fel egymás után a gyermekkori képek az agyamban: nagymamával iparkodunk a tanyáról - a "hegyről" - a károlyfalvi katolikus templomba.

Karácsonykor is, sőt, előtte rendszeresen, az esti, végeérhetetlen passiójátékra. Nem mondom, hogy többnyire alul öltözött, folyton éhes, csenevész kislányként repestem ezekért a kettő oda, kettő vissza kilométeres sétákért. Ellenkezőleg!

Trappolva a faluig, beesve a templomba, legérdekesebb volt számomra, amikor a kántor pislákoló végű kanócos boltjával gyújtogatta az oltár fölött lévő, Nepomuki Szent János védőszentet ábrázoló hatalmas festmény két oldalán lévő, három-három, valószínűtlenül vastag gyertyát. Ugyanezt mise végén megismételte a hasonló, de fémkupakban végződő botjával, mellyel kioltotta az égő gyertyák életét. Amúgy a hatalmas üvegcsillárt bámultam, elképzelve, mi lenne, ha valakinek a fejére esne. Meg a borzalmas keresztút ijesztő képeit a falon.

Akkor ábrándultam ki véglegesen ebből az egészből, amikor megtudtam, hogy mi nagymamával a "bolondpadban" ülünk. A leghátsó pad valami furcsa építészeti kényszer miatt egy oszloppal félbe volt vágva. Az oszlop a karzatot tartotta, érdekes módon csak a jobb oldali traktuson. 

Mellesleg mindig elkéstünk, mert nagymama - hiába kelt hajnalban -, a ház, a jószág körüli teendők elvégzése miatt legtöbbször az első harangozáskor dobta félre - olykor cifra szavak kíséretében - a szennyes kötényét, amit az ünneplője fölé kötött kora reggel, készülve az idő szaladtára. Imakönyvét felkapva - télen a vastag, rojtos nagykendőt vállára vetve indultunk a templomba időjárástól függetlenül. 

A falusi nép bezzeg rend szerint nyugodt terefere közepette, ünnepélyesen vonult a templomba: a bejáratig a család együtt tartott, aztán szenteltvízzel való keresztvetés után szétszéledtek: kislányok a szószék alatt lévő állóhelyre (fiúcskák jobb oldalra), nagylányok a középütt, mellékoltárnál lévő állóhelyre (nagyfiúk a jobb mellékoltár melletti szabad területre), fiatal asszonyok a bal oldali első padokba (fiatal házasemberek jobbra), szóval megvolt ennek a rendje. Idősebbek, nagyon öregek egyre hátrébb, hátrébb, önként. 

A "bolondpad", ahol nagyanyám mellett kuporogtam, arról kapta a nevét, hogy itt volt helyük a házi ápoltaknak. Ez időben az intézményesen pszichiátriai kezelteket ki lehetett adni "háziba" (házi gondozásba), melynek révén a befogadó némi pénzt kapott, a beteg pedig tehetsége, állapota szerint segédkezett a gazdaságban. Hát, ezen hasznos "bolondok" számára volt kijelölve hallgatólagosan a templomi utolsó padsor. Féltem tőlük, bár egyet se láttam templomban sohasem. 

Szó, ami szó, ettől a pillanattól kezdve megbélyegzettnek éreztem magam. Dühös voltam nagymamára, és roppant irigyeltem a tiszta ruhában, szépen fésülve, szüleik kíséretében érkező, büszkén, kezüket feszes imatartásba téve bevonuló iskolatársaimat. Istenem, mennyire vágytam arra a megtiszteltetésre, hogy a rendjük, rendszerük részese, tagja lehessek!

Nagyanyámat ezután minden lehető pillanatban ott helyben, a misén kicsúfoltam, amikor "tercelt", nem tudván, hogy hangja mélyülése következtében néhány taktust egy oktávval lejjebb kénytelen énekelni a szent énekekből... Szigorúan krákogtam, néha oldalba is böktem, ha elszunyókálva le-lecsuklott a feje. 

Haragudtam rá, a bolondpad miatt... De ő továbbra is rendületlen szelídséggel nyomta tenyerembe a húsz filléreseket - jobb piacnapok után az ötven fillért -, amint meghallotta a csilingelő persellyel közeledő kántort. Én pedig büszke tudatlansággal ejtettem az érmét a bársony zacskóba, bezsebelve az érte járó "Isten fizesse meg!" járandóságot.

Drága Nagymama! Ilyen korú - vagy még fiatalabb lehettél, mint én jelenleg. Most már egészen másképp látlak, a templomjárást, és a "bolondpadot" is. Lehet, hogy az a pad nem is bolondpad volt, hanem csak bolondos - az oszlop miatt? Ez örökre titok marad. Egy kedves, gyönyörű titok, melyen legalább karácsony napján visszarepültem a gyermekkoromba.

Az esszét jegyzi 2021 karácsonyán Untener Erika