Károlyfalva régi faluképéről, lakóházairól, melléképületeiről

Károlyfalva régi, egykori faluképéről, lakóházairól, melléképületeiről

írta: Karajz Margit (szül. 1952)

Amikor 1752-ben őseink a jobb jövő reményében vállalták, hogy Németországból Magyarországra telepítsék őket erre a vidékre, a mostani falu helyén erdőség volt még. Akkor a mostani országút túloldalán lévő, kicsi Somlyód hegy oldalába telepedtek le először.  A hegy oldalába pince-  vagy barlang lakásokat vájtak ki maguknak. De ez a rész igen védetlen volt, igen fújt a szél arra, huzatos volt. Ezért kerestek alkalmasabb helyet. Így állapodtak meg a mai falu helyén, a hegyek és Hibli domb völgyében. Így mondták el a régi öregek. Ők is az előttük élőktől hallották.

Az első házaik földbe vájt pincék voltak. Majd elkezdték a falu helyén lévő fákat kivágni, a területet alkalmassá tenni a 16 családból álló kis közösségük részére. Kis honfoglalók voltak. A semmiről kellett újrakezdeni itteni életüket.  Hogy az első házaikat ezekből a kivágott fákból építették-e, nem tudom, erről nem beszéltek, de ez elképzelhető. Később már kőből építették a házaikat, de valószínű, hogy ezek az első házak még csak egy szobából állhattak, mert arról valahonnan tudtak, hogy a közösségnek egy kemencéje volt, amit minden család használt. Beosztották, hogy melyik nap melyik családok süthettek kenyeret benne. Azt is tudjuk, hogy 1777-ben a zárt közösség a település közepén  észak-déli irányú templomot épített magának már kőből, és kis fatoronnyal látta el.  A templom annyira a falucska közepén állt, hogy azt az utca és a házak két oldalról körbefogták.  Ezek az első házak valószínű, hogy zsúp- vagy szalmatetősek lehettek, mert abban az időben többször égett le a falu. 

 

Aztán később már 2-3 helyiségből álló házakat építettek. A bejárat az égre nyíló pitvarban volt.  A pitvart boltív választotta ketté. A boltív hátulsó felében volt a kemence a kenyérsütéshez. A kemence tetejét vasplattal csinálták, hogy főzni is lehessen rajta. Ez külön is fűthető volt. A füst a szabadkéményben távozott. A szabadkéményben füstölték ki  a szalonnát, kolbászt, bepácolt húsokat, amit tartósítani kellett a sózással, füstöléssel, hogy tovább elálljon.

A pitvarból előre és hátra is nyílt egy-egy szoba. Az utca felőli oldalon lévő volt az „elsőház”, amit nem nagyon fűtöttek, inkább csak a vendégek fogadásakor, búcsúkor használtak. Ide ravatalozták fel halottaikat. A hátra nyíló szoba a „hátsóház” volt, ez volt a lakóház. Mindkét szoba füstelvezetése a szabadkéményen át történt. Kezdetben a hátsóházban „rakott masinán”, később vasból készült „csikó masinával”, majd „sparhelt” masinában tüzeltek, ami melegített is, és főzni is ezen főztek. 

Ezek a kőből épült házak vastag, 60-70 cm széles falakkal épültek. Még a mestergerendát tartó két közfal is ilyen széles volt. Ezek a falak nem voltak olyan egyenesek, hol befelé görbültek, hol kifelé kanyarodtak. A házak alapját nem szigetelték, ezért a még meglévő régi házak vizesek, salétromosak. A házak utcai oldala tűzfalas, nyeregtetős, kezdetben zsúppal fedett, később hódfarkú szürke cseréppel fedettek voltak, az utcai elsőházon kettő, a pitvaron és a hátsóházon egy-egy ablakkal. Az ajtó- és az ablakkereteket kőből faragták ki. Az ablakok kicsik voltak szimpla üveggel, de kívülről fekete vas spalettával is záródtak. A falakat fehérre meszelték kívül is, belül is. A házak udvari oldalán fa oszlopokkal alátámasztott tornác volt.

A lakószobák és a tornác is földes, döngölt agyag volt, amit minden hétvégén feltapasztottak, mert egész héten ez a tapasztás feltört. Akkor még nagy családok éltek a házakban, három nemzedék is élt egy-egy szobában. A mennyezetek padlásosak voltak, középen mestergerendával. 

A hátsóház, amiben az egész család élt, nagy volt. Berendezése egyszerű. Volt benne egy masina főzéshez, fűtéshez, alatta fásláda a tüzeléshez szükséges fának. Volt asztal asztalfiókkal, amibe az eszcájgot és a főzéshez szükséges kisebb eszközöket tartották. Az asztal mellett lóca vagy karosláda. A karosláda igen alkalmas bútor volt ezekben a szobákban, nappal ülőalkalmatosság, éjjelre fekhelyként is szolgált, a láda aljába pakolni lehetett. Sok ágy volt a falak mentén. Az ágyakra az ágyneműt nappalra felvetették, letakarták. Volt még komód, aminek a fiókjaiba pakolni lehetett, és a tetején, amit terítővel letakarták, volt helye a tányéroknak, poharaknak. A fiókokba a ruhaneműt, stb. tették. Nekünk még asztalágyunk is volt. Anyuka gyerekkorában abban aludt, nappal pedig asztalként szolgált. Konyhaszekrény nem volt, ezért pakoltak a komód tetejére vagy a polcos stelázsira. Rendes Erzsi néninek fából készült, sötétre festett, falra erősített állványa volt, amire a csészéket fel lehetett akasztani, és a tányérokat be lehetett állítani. Később már volt kredencünk (a konyhaszekrény elődje), amit az apukám csinált. A nagyobb edényeket, mint a vájling, szakajtó, kisebb fatekenő, mosófazék vagy más eszközöket, mint hurkatöltő, kenyérsütő lapát, stb. a kemencés szabadkéményes helyiség oldalfalaira, szögekre akasztották. Mosogatni vájlingban mosogattak az azsztalon vagy egy széken. Régen nem volt annyi edény, mint ma. Fontos bútor volt a vizeslóca, amin két vizesvödröt tartottak vizesbádoggal.  Ebbe a szobába ruhásszekrény nem nagyon fért. De abban az időben nem is volt sok ruhájuk az embereknek. Az ágyak fejrészénél , a falra szerelt fogasokra akasztották a ruháikat, aminek a tetején lehetett tartani az imakönyveiket is. Vagy az ágy felett a padlásról csüngő farudakra rakták a mindennapi ruháikat. A bútorok körbe voltak a falak mentén, a ház közepén nagy hely volt, ami kellett is a dagasztóteknőnek, ha kenyeret sütöttek, vagy a mosótekenőnek, ha mostak, vagy a szövőszéknek, ha szőttek. A mindennapi tisztálkodáshoz lavort használtak, amit használat után betettek az asztal alá vagy az ágy alá. 

Az elsőházban volt általában a ruhásszekrény, a sifon, amiben az ünneplő ruháikat tartották. A sifon aljában volt egy fiókos rész, ebben tartották az irataikat. E szoba berendezéséhez tartozott még komód, kaszni és ágyak is, de ebben a szobában tartották a férjhez adandó lányok kelengyéjét meg a vendégeskedéshez szükséges abroszokat, ágyneműt, tányérokat. Tehát amit nem minden nap használtak. A pitvarban voltak a vastag közfalakban vakablakok, mélyedések, amik szintén tárolóhelyként szolgáltak a kisebb dolgok részére. A hátsóházban vagyis a mindennapi lakószobában az én gyerekkoromban meszeléskor mindig új falpapírral vették körbe a falakat. A világítást eleinte gyertya majd petróleumlámpa, később már villany biztosította (1943-tól). De a régi időkben ha besötétedett, mentek lefeküdni az emberek, hogy ne kelljen sokat világítani. Amikor sötét volt, aludtak, ha világos volt, dolgoztak. 

Évente kétszer is kimeszelték a lakóházukat. Ilyenkor mindent kivittek az udvarra. Az ágyakat szétszedték, mindent lepókhálóztak. A szalmazsákokat friss szalmával vagy friss zsupszalmával töltötték meg. Tiszták voltak. A sok meszeléstől a falak feltáskásodtak, ilyenkor ezeket előbb kijavították. Az ágyneműt áthúzták, függönyöket, kézimunkákat kimosták. A lakószobát falpapírral, falvédőkkel, stelázsicsíkokkal, szentképekkel, kereszttel csinosították. Aztán később, amikor már válykot is vetettek, elkerítettek az elsőházból egy kis részt a spájznak vagy lisztes kemerlinek, és elfalazták a szabadkéményt a pitvartól.

A lakóház folytatásaként építették a kamorát és az ólat.

A kamorában tárolták a szemes terményeket hombárban. Itt kapott helyet a gyalupad, satupad, amivel a bútoraikat készítették. Itt volt a prés is, a hordók, a taposókád a szőlő feldolgozásához. Itt voltak a szerszámok a mezőgazdasági és minden más munkához, kapák. kétárúk, ásó, gereblye, kasza, sarló, stb. A tornácon, az eresz alatt a kis kézi kődaráló, kendertiloló, szecskavágó, stb.

A kamora mellett volt az ól a tehenek számára a jászollal. Itt tartották a saroglyát a trágya kihordásához, a vidlákat a ganajászáshoz, a keféket a tehenek tisztán tartásához,  a fejőszéket a fejéshez, a nyalódézsát az abrakoláshoz. Itt volt az ólban egy a padlásról lelógó ágyszerű alkalmatosság, amin a nagyfiúk aludtak, ha már bent nem volt hely vagy későn jöttek haza.  Az ól tornácán az ajtó mellett volt a szénatartó, amibe a padláson tárolt szénát górták le a tehenek etetéséhez. Innen vitték be a jászolba a tehenek elé. 

Minden udvarban volt fából épített disznóól és szín, ahol a fát vágták a tüzeléshez, és tyúkól is. Az egész épületsor végén volt a WC fából és a trágyadomb. 

Az udvarokat nem kerítették, a tyúkok, libák szabadon járkáltak. Nem is nőtt fű sehol az udvarban. Nem füvet nyírni kellett, mint most, hanem utcát és udvart seperni minden vasárnap reggel. A kerteket kerítették be bugagóróval, vagy patics majd léc-deszka kerítéssel, hogy a tyúkok ki ne kaparják a veteményt. A veteményeskertek után vetették a krumplit. A porta végébe keresztbe keresztbe fordítva építették a csűröket. A csűr a széna és szalma tárolására kellett, ha az ól és a kamora padlásán nem fért el. A csűr fából, patics vagy vert fallal készült, kétoldalt nagy tárolás hellyel, középen a szénásszekér be tudott állni, hogy lerakják a szénát. A csűrbe hordták be a learatott kévéket is. Itt csépelték ki, kezdetben kézi cséphadaróval, majd lovakkal nyomtatták. Az én gyerekkoromban már cséplőgéppel. Innen ered az a mondás, hogy „kemény, mint a csűr földje”, amikor a kapálás nehéz volt. 

Az udvarhoz tartozott a kút – már akinek volt –, ahonnan a vizet hordták, állatokat itatták, az ételt hűtötték. És sok családnak volt az udvaron pincéje is a krumpli, zöldség, stb. tárolásához, ételek, tej, sör hűtéséhez. 

A porták általában hosszúak voltak, és ahogy a család szaporodott, ugyanabba az udvarba másik család is épített magának házat. Több udvarban élt két család, de volt, ahol három is. A családok vagy teljesen különálló házat építettek, vagy folyamatosan egymás után. Ilyen esetben a gazdasági épületek már nem fértek közbe, ezért a szembe oldalra kerültek, az udvar közös volt, s így szépen elfértek.

Az utcakép az én gyerekkoromban (1950-es évek) ilyen volt:

A templom már nem az utca közepén állt, hanem a keleti oldalon a házak között, kelet-nyugati irányban. Mellette az északi oldalon az iskola. A földes utca mindkét oldalán fehérre meszelt, tűzfalas, nyeregtetős, két kisablakos, fekete vas spalettás házak sorakoztak. A házak előtt kis faléc vagy drótkerítéses kiskertek. A kiskertekben nem annyira virágok, hanem inkább fák voltak. Pl. gesztenyefa, hársfa, eperfa, orgonafa, bukszusbokrok. Az udvarok nem voltak kerítéssel elzárva. Szabadon járhattak ki és be a csordából, kondából hazatérő állatok. A kis kertek előtt egyszerű, földbe ásott lábon álló lócák voltak, ahová az öregek kiültek a fák hűvösébe, amikor estefelé várták haza a jószágot. De vasárnap délután, a litánia után majd minden ház előtt kint ültek a lócákon a középkorúak is. Pihentek meg beszélgettek egymással, nézték a falun sétáló, daloló fiatal lányokat, legényeket. A kiskertek előtt csak földes járda volt, amit szegélykövek választottak el a szekérúttól, a szegélyköveket ünnepekre mindig fehérre meszelték. Meleg nyári esők után a gyerekek, amikor folyt az esővíz, sárból gátakat csináltak, hogy a lefolyó vizet felduzzasszák. Így játszottak kint az utcán.  Az utca nyugati házsora előtt szélesebb volt a járdának való hely. Itt voltak a falu közkútjai, összesen öt. Akkor még volt élet a faluban. Mindenki itthon dolgozott a földjein, jöttek-mentek gyalogosan, szerszámokkal, szekerekkel. Reggel kürtölt a csordás, a kondás, hajtották az állatokat. Vízért jártak ki a kútra. Találkoztak, beszélgettek egymással. Most a falu teljesen kihaltnak látszik. Még akik itthon vannak is, behúzódnak, tévét néznek.

A településnek eleinte csak egy utcája volt. Aztán később, ahogy szaporodtak, bővült ki a falu a mellékutcákkal. Ezek: az Újtelep, a Tanya, a Lukta.

(A  képek nagyobbrészt Rádai Dénes szülőházáról készültek, köszönet érte)