A károlyfalviak a nyelvi emlékek tükrében

A károlyfalviak a nyelvi emlékek tükrében 

Az emlékezetben megmaradt történetek, adomák, szólások, ragadványnevek és a ténylegesen fennmaradt irattári források, levelek, fényképfeliratok, egyéb írásos emlékek sokszínű képet mutatnak a sváb hagyományú falu lakóiról és hétköznapjaikról, történetükről, megfigyeléseikről, életszemléletükről, szokásaikról, tartásukról, értékrendjükről. 

Az írásos hagyományból szemelgetek az alábbiakban.

A Fekete-erdő vidékéről történt áttelepülésről a legfontosabb dokumentumokból tájékozódhatunk: ismert az áttelepülésre való felhívás, mely Bécsben kelt, 1750. május 26-án Traut Sonn János Vilmos herceg aláírásával, és ismert 1752-ből az áttelepültekkel kötött szerződés, melyet Patakon jegyzett le 1752. június 12-én  Trautzon(!) herceg regéci és sárospataki uradalmának teljhatalmú megbízottja: báró Karl Dujardin. 

A felhívás célként fogalmazza meg, hogy „a magas szabad sváb kerületből 200 házaspárt pártfogásunkba kívánunk venni a katolikus vallás és a német nép meggyökereztetésére”, s 12 pontban sorolja fel az áttelepítés feltételeit, az áttelepülők jogait és kötelességeit: hogy milyen mentességekben és segítségben részesülnek, milyen anyagi alapokat kapnak, milyen formában működtethetik majd községüket, hogyan gyakorolhatják vallásukat, s ha a mentesség lejár, mik lesznek majd adózó kötelességeik. Két évvel később a szerződés 10 pontban már konkrétan rögzíti a megállapodást, miszerint a gazdálkodáshoz elegendő földet, rétet, stb, a házépítéshez fát, a szegényebbek a gazdálkodás megindításához gabonát kapnak, marháik az erdőben legelhetnek, a száraz és dőlt fákat szabadon összegyűjthetik, meghatározzák a különböző nagyságú telkeket, pontosítják az adómentességet (az uradalom részéről 3 év, az ország részéről 10 év) s a mentesség utáni adókat, nyithatnak mészárszéket és kocsmát, választhatnak maguk közül bírót s még két előljárót, s az utolsó pontban a letelepültek ígérik, hogy „Az uradalom hű alattvalói maradnak, és a hűséget utódaikra is átörökítik.”

Ismeretes 1757-ből egy összeírás a falu lakóiról, mely 25 nevet tartalmaz. A kézírásból ilyen neveket lehet kibetűzni: Schmidt, Lauber Roth, Hauzer, Brogli, Májer, Fajfer, Hermli, Braun, Frai, Miller. Az összeíró megjegyzi, hogy a lakók még mindig nem tudnak adót fizetni.

A letelepedés embert próbáló évei után az 1772-es úrbéri összeírás vallomástevői élükön Johannes Schmidt bíróval büszkén állítják, hogy a lakosok nem jobbágyok, hanem szabadmenetelű emberek.  18-19. századi peres iratok szerint öntudatosan ragaszkodtak mindig szerzett jogaikhoz, s védték területeiket, függetlenségüket, gyarapították földjeiket főleg az újhelyi határ felé. Vallásos hitüket, s eszerinti értékrendjüket tartották, mindennapjaikat ez fogta keretbe. Mindemellett önfejűek, nyakasok voltak, s legszűkebb megélhetésük volt a legfontosabb. A község életét a mindenkori bíró irányította, szervezte.

Becses írásbeli emlék 1877-ből a Brogli János, későbbi bíró által írt feljegyzések a régi templom elbontásáról és az új építéséről, majd a további évek eseményeiről 1898-ig bezárólag.  Leírja az egész község felelős vállalását, az előljárók s a lakosok önzetlen áldozatos munkáját, ugyanakkor egyet nem értésüket, veszekedésüket is, minek következtében pl. rosszul mérték ki az új templom helyét, s „kijött az építő mester úr is, és csakugyan meggyőződött, hogy az észrevétel való volt, mondván, hogy a sok lárma közt a kicövekeléskor ez véletlenül történt.” Kiderül az is, hogy maradandónak gondolt tetteik ünneplésének megadták a módját, felköszöntő beszédekkel, s mókásnak tűnő tettekkel, pld. az alapkő letételekor a közelben tébláboló gyerekeket elnáspángolták, hogy megjegyezzék ezt a ritka eseményt.

A falusiak áldozatkészségét, s főképp Brogli Ignác bíró közreműködését, irányítását a templomépítésban, a kassai püspök elismerő szavakkal nyomtatott levélben köszönte meg:

Tisztelték, s megbecsülték őseiket, közvetlen felmenőiket. Szüleikkel tisztelettel beszéltek, ez derül ki leveleikből, melyeket a kivándorolt rokonok írtak az itthonmaradottakhoz vagy az itthoniak a kivándoroltakhoz. 

Karajz László 1926-ban így ír haza: 

„Kelt Vankuver 1928 Julius hó 7 én

Kedves öcsém Ezen pár soraimban igyköszönök hozzátok Dicsértessék az úr Jézus szent neve most és mind öröké amen most már igen szépen tisztelek minyájatokat édés anyánkal együt és kivánok fris jó egész éget mint nékem van énhála az jo istenek egéséges vagyok melyet szivből viszont néktekis kivánok minyájatoknak édesanyánkal és az oszes rokonságal együt…” […] „csak legyetek türelemmel amit csak bírok mindent jóvá akarok teni mert nem akarok a családomtól sok időkig távol leni és adoságra meg nem akarok haza meni és még abolvan adigsem kihozatni sem pedig haza meni nemtudok pedig it ugylehetne csak legjoban haladni most már tudatom veletek kedves öcsém hogyküldök ötven dollárt és intézd a dolgot a hogylehet míg megint bírok küldeni és kérem nagyon a gyúri bácsitis hogy csak legyen valamenyire ellnézésel mivel hogyilyen roszul szolgált a szerencse mert még az ember a nyelvet nembirja valla menyire adig it nagyon nehéz valamit megfogni demost márugy reméllem hogy könyeblesz mert már beszélni is tudok a mirelegnagyob szükségvan most még egyszer igen szépen tisztelek a családodal feleségedel együt és édes anyámat Marit Terézt és popik sogort is nagyon szépen tisztelem a kedves családjokal együt” 

 

Az általános köszönés: Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus! Erre a felelet: Mindörökké ámen. Vagy: Adjonisten! Fogadjisten! A szülőket mamának, apának, édesmamának, édesapának, a nagyszülőket nánának és neninek szólították. Az anyuka, apuka csak az 1950-es évektől jött divatba, a szülők tegezése a múlt század végefelé. A család, az itthonmaradottak gyengéd szeretete s a honvágy érződik a Hochvárt Fülöp által hazaküldött fénykép hátoldalára írt sorokból: „Ez én vagyok, a te hű férjed édesem 1932-be junius hó 16-án Macuto Venezuela. Emlékül az én Drága jó feleségemnek és gyermekeimnek. Isten veletek és velem is” 

Becses forrás Kovács Lajos kántortanító többoldalas dolgozata a faluról, melyet 1936-ban vetett papírra, s mindenféle szempontból elemezte benne a község helyzetét.  Kiemeli a falusiak szorgalmát, földszeretetét, erős törekvésüket a megmaradásra, gyarapodásra mind egyénileg, mind a közösségben. „Templomukra és iskolájukra nagyon büszkék, s ha valaki érdeklődik azok állapota iránt, nem mulasztják el megemlíteni, hogy azokat saját erejükből építették és tartják fel. Mivel anyagiak tekintetében is a környék lakosainak anyagi helyzetéhez viszonyítva meglehetősen jól állanak (családonként átlag 25–30 holddal rendelkeznek) kissé büszkék, jobban mondva rátartiak.” Viszont nagyon vendégszeretőek.  Az építkezés a gazdaság szükségleteihez igazodik, de emellett az egészségi állapot jónak mondható, mert szeretik a tisztaságot, a táplálkozásuk jó, nem változatos, de ízletes. A „családi érzés nagyon kifejlődött, de ez természetes is, mert nincsen egyetlen család sem, amelyik valamilyen módon közeli rokona ne volna a másiknak.” Az etnográfiai részben írja: „Ha most az utcán estefelé végig megyünk, a fiatalabbak az öregekkel együtt vannak. Néha-néha csoportosulnak egy-egy citerázni tudó mellett, s nótázással tudják el a vasárnapi estéket.” A fiatalok így minden élő és volt hagyományt átvettek, meghallgatták a megbecsült idősek történeteit. A betelepülés története is szájról szájra hagyományozódott, még én is úgy hallottam, ahogy „a régi öregek mondták…” Rák Mártonné Brogli Mária (1924-2009) így mondta el, hogyan hallotta az öregektől: „Azt mesélték az öregek, hogy a Fekete-erdőből jöttek az ősök. Először a falu nem ezen a területen volt, hanem a Somlyód területén, ott akartak lete¬lepedni. Azt mesélték, hogy az széljárta hely volt, és utána ide jöttek. Sokat dolgoztak az elődök, hogy fel tudjanak építkezni.   Amikor a templomi fundamentumot ásták, a régi fatemplom sekrestyéjének ajtajára oda volt írva két pap neve, akik Károlyfalváról származtak. Brogly Miklós (fehér pap volt, hercegkúti plébános is volt) az egyik, a másik a régi Burger János. A fundamentumásásnál, odahívták a nagymamát, a fenekére ütöttek, hogy emlékezzen rá. Egy év múlva a felesége lett a bírónak, 14 éves korában ment férjhez. Megvolt a régi kornak is a szokása.”  

Kovács Lajos tanító jobboldalt

A régi szokások aztán lassan elmúltak (legényavatás, karikavasárnap, ördögűzés a pincékből), biztosan volt olyan is, amelyet írásbeli feljegyzés nem őrzött meg, a szóbeli emlékezetből pedig az évtizedek folytán kihullt. Többről még tudnak (betlehemezés, kántálás, újévköszöntés, úrnapi sátorállítás és körmenet), néhányat – változó formában – őriznek is (szüreti felvonulás, locsolkodás). Az ünnepek forgatókönyve is változik, így az esküvőé, a lakodalomé is. Többminden máshogyan történik, de a búcsúztató, az ételekre szóló versek, a kásapénzszedés maradtak. Ezeket a szöveget a legények leírva adták tovább egymásnak, ha a szükségük volt rá. 

A 20. sz. első feléből, valószínűleg az 1930-as évekből id. Karajz Antal hagyatékában fennmaradt egy hiányos, kézzel írott vőfélykönyv. Benne van a halott szülőktől, az édesapától való búcsúztatás, az asztalhoz való ültetés, a sülthúshoz, a becsinálthoz és a csemegéhez való vers, tréfás vers és apró biztatások, pl. „Nem kell tálban semmit hagyni, Úgy jó időt fogunk kapni!”, s a cigánypénz kéréshez való vers, melyben a cigányokra vonatkozó sértőnek talált kifejezések (füstös, more, dádé) át vannak húzva, s javítva zenészekre. 

 

1964-ből is fennmaradt egy ilyen zsebkönyvecske már ifj. Karajz Antal ifjúkorából, melybe az ételekhez szóló versek vannak lejegyezve. A boritalhoz szóló vers kétféle variációban élő zárósorai ebben a füzetben összekeveredtek: „Ez kell a magyarnak nem a szocializmus, németnek való az, verje meg a Krisztus!”  A szövegek valószínűleg hasonlóak az ország más tájain dívókhoz, az alkalmas helyeken a helyi viszonyokra igazitva, pl. 

„Ezért a tormáért jó sokat fáradtam,

Magyarországot széltébe-hosszába bejártam.

Ezt a keveset is a Luktában ástam, 

Szerencsémnek tartom, hogy reá találtam.”

A cigánypénzhez szóló versben Nagy baja esett a fáraó népének helyett a sárospataki Ginyu nevű cigány nevét fűzték a versbe:

„Nagy baja esett a Ginyu népének:

A prímásnak elszakadt a húrja,

Nagy bánatában majd a földet túrja.”

Nem maradhat el a mulatságból a hagyományos zsidótánc („Az öreg zsidónak csak akkor van jókedve…”) és a virágtánc sem („Árkolják a károlyfalvi rózsás temetőt…”)

Három szépirodalmi művet ismerünk, amely konkrétan a faluról szól, ezek elbeszélések ill. visszaemlékezések, melyeket a falu első tanítójának, Nevelős Adolfnak (1863-1889) a fia, Nevelős Gyula, kultuszminiszteri osztályfőnök írt:

1. Csuhajla és az angolnagőte -  Egy gyerekkori élményét jegyzi le benne, kalandját a Csuhajla nevű libapásztorral, aki nagy lódító és mesemondó volt, és a nyiladozó gyermeket sok természeti érdekességgel megismertette, sokszor meg is tréfálta, mint jelen történetben az angolnagőtével, amit a patakvízből megihatott, s majd megnő a hasában. 

2. A károlyfalvi üdvlövések – „Károlyfalván, ebben a kis hegyaljai faluban régi szokás volt, hogy ünnepi lakomák alkalmával üdvlövéseket adtak le a felköszöntők után. A legények odaálltak az ünneplő ház ablakánál az eresz alá, és egyikük, akinél pisztoly volt, onnan figyelte a szép köszöntő beszédeket, s amikor felharsant az „éljen”, akkor beledurrantott a levegőbe vaktöltéssel.”  A leggyakoribb alkalmak a névnapok és lakodalmak voltak. Az elbeszélés Hauser Boris és Tűzér (ragadványnév lehet) Tóni lakodalmáról szól, amely szüret és karácsony között volt, délelőttiesküvővel és déltől másnap reggelig tartó lakodalommal. Megtudjuk, milyen nehéz volt a falusi tanítócsalád élete, hogy folyamatosan megfeleljenek a falu „szellemének”, s megtudunk még számos apró momentumot a falu életéből, pl. hogy a tanítólakás mögött méhes volt, csak a tanító kertjében termett rozmaring, milyen fontos szerepe volt a rozmaringos-szegfűs-muskátlis bokrétának az alakuló párkapcsolatokban, hogy egy gyerek tudományai közé tartozott a harangozás, a fújtatás a kóruson, az ostornyélfaragás, spárgából ostorfonás, hogy a közös eseményeken magyarul beszéltek, mert a tanító a harminc év alatt az iskolában mindenkit megtanított magyarul. Az elbeszélő iskolatársai voltak pl. Fejjel Jankó és Brogli Marci, akinek a bátyja, Józsi volt a pisztolyos, az apjuk pedig a tréfás borissza Brogli Ignác. Megismerünk még két ragadványnevet: Bugyogósék és Kecskeláb, s szó esik az öreg, kellemetlenkedő Hosszú Józsefről (itt bizonytalanodunk el egy kicsit, mert ilyen névvel eddig még nem találkoztunk a falu múltjában).

3. Vizsga a falusi iskolában : Egy falusi tanító fiának emlékei. Kiderül belőle, mennyire megbecsülték, ugyanakkor milyen önérzetes elvárással viseltettek a gazdák a tanító iránt, s a tanítóéknak is mennyire fontos volt, mit gondol róluk, munkájukról a falu. A legtekintélyesebb gazda akkoriban a többszörös bíró, az öreg Rák bácsi volt, aki az elbeszélésben is nagyon bölcsen nyilatkozik meg, képletesen, választékosan fogalmazva. Szó esik az okos Burger Zsuzsiról, a bíró lányáról, aki a köszöntőt mondja, a megszeppent kis Brogli Jóskáról és bizonyos Grizsu bácsiról, aki valahonnan Boszniából keveredhetett a faluba, s élt itt magányos öregként. 60-70 gyerek járt akkoriban az iskolába, a mogyorófapálca állandóan a keze ügyében volt a tanítónak, még a vizsgán is. A tantermet a tanítófeleség takarította a nagylányok segítségével a nagy vasárnap délutáni eseményre, amelyre az egész falu apraja-nagyja eljött; az ablakokba díszítésül s a legyek ellen zöld ágakat állítottak, s a szülők egy-egy üveg borral hálálták meg a „tanító úr fáradozását”.

Az iskola épülete 1935-ben, a fotót Nevelős Gyula fia, Nevelős Ágoston készítette, aki biciklis kiránduláson kereste fel ősei lakhelyét.

Trifonovné Karajz Borbála, 2020