(Emlék)
Írta: Nevelős Gyula
Ma már nem találnánk abban semmi különöset, ha egy németté lett osztrák faluban valaki a mi Himnuszunkat énekelné, de huszonhét évvel ezelőtt bizony különös volt ez, annál különösebb, mert a magyar Himnuszt szerb katonák énekelték.
A világháború első telén történt a mauthauseni hadifogolytáborban.
A fogolytábor egy fenyves domb háta mögött fekvő völgykatlanban épült. Nyirkos, nedves volt ez a völgylyuk, ősztől tavaszig gőzölgő sár, vagy jéggé fagyott rög. Békében a Potschacherék szántóföldje.
Itt álltak sorban a deszkabarakkok, ezekbe volt összezsúfolva tízezernél több szerb hadifogoly.
Az első hónapokban ez a fogolytábor is, mint a többi, érdekes látványossága volt az otthon maradottaknak. Új volt, különös, szokatlan, amilyet még sohasem látott senki sem. Vasárnap délután tömegekben jöttek el a környék lakói, főleg az asszonyok és leányok Mauthausenbe hadifoglyokat nézni.
A szerb katonák, csupa sötétbarna arcú fiú, reggeltől estig ott álldogáltak a barakkjaik körül, őgyelegtek tétlenül, kényszerű semmittevésben, üres kézzel, fegyvertelenül, szakadt harctéri egyenruhában. A barakk deszkafalához támaszkodtak, vagy odahúzódtak a tábor körül futó szögesdrót közelébe, és úgy nézték a külső, szabad világot. A legtöbbjének fogalma sem volt róla, hogy merre van.
Mondom, több mint tízezer ember volt itt együtt, de azért hangot, lármát, az élet természetes zaját nem lehetett hallani. Elfojtotta a csend.
A mi zászlóaljunkat, miskolci népfelkelőket, 1914 karácsonyán küldték fel Mauthausenbe a szerbek őrzésére. Addig egy cseh zászlóalj őrizte őket. Ezt kellett felváltanunk, mégpedig sürgősen, mert a csehek olyan embertelenül bántak a szerb katonákkal, hogy az osztrák polgári lakosok lázadástól féltek.
A felváltás éppen karácsony napján történt.
Mikor a nagybajuszú borsodi népfelkelőkkel bementünk a táborba és felállítottuk az őrségeket, azt hittük, hogy a szerbek a változást szívesen fogják fogadni. Már amennyire lehet. Ehelyett azonban titkos villogó tekintetekkel találkoztunk. Ha szóltunk hozzájuk, komoran morogtak vissza valamit szerbül.
Parancsot kaptunk, hogy haladéktalanul vizsgáljuk meg a tábort, és jelentsük minden észrevételünket. Mérhetetlen sártenger volt az egész tábor. A szántóföldre épített barakkok sárban álltak, út nem volt sehol, és a tízezer ember állandóan sárban cuppogott, locsogott reggeltől estig. Rosszul mondtam, nem tízezer, hanem napról napra kevesebb, mert amikor már néhány napot ott töltöttünk, tulajdonképp akkor eszméltünk rá, hogy a szerbeket kegyetlen betegségek pusztítják. Kolera, influenza, flektífusz – az első hetekben magunk sem tudtuk, hogy valójában micsoda. Bármily hihetetlenül hangzik is, naponta 120-150 szerb katonát kellett, illetőleg kellett volna eltemetni. Ha bírtuk volna.
Most, hogy ezt leírom, felháborodva gondolok vissza rá. Akkor azt mondtuk, hja, háború – háború. Fél éjjelen át írta az ügyeletes az őrszobán az aznapi halottak szerb neveit, egykedvűen, jól-rosszul, ahogy tudta. Reggelre be kellett adni a listát.
Mikor az első napokban megtettük jelentéseinket, mindenekelőtt annak a szüksége derült ki, hogy sürgősen utakat, deszkapallókat kell készíteni, hogy járni lehessen, és kutat fúrni, mert összesen csak két kútja volt a tábornak, és az is rossz.
Igen ám, csakhogy a munkákhoz nem volt munkás. A mi legénységünknek az őrszolgálatot kellett végeznie, civil munkást pedig a táborba beereszteni már a fertőzés miatt sem lehetett. Felszólítottuk tehát a hadifoglyokat, hogy jelentkezzenek munkára ők. A linzi katonai parancsnokság a lázongás veszélye miatt húzódozott ugyan attól, hogy ásókat, csákányokat adjunk a foglyok kezébe, de a felszólítás mégis megtörtént.
Magyaráztuk nekik, a szerb tiszteknek, altiszteknek németül, magyarul, tolmáccsal és anélkül, hogy itt rendet kell teremteni, mert egyébként a tetvek útján terjedő flektífusztól mindenki csúfosan el fog veszni. Ám ők sehogy sem akartak hinni nekünk. Bólogattak, bólogattak, de nem tudták elhinni, hogy igazán segíteni fogunk. Ígérgettek nekik a csehek is!
Amikor egy reggel minden barakkot felszólítottunk, hogy aki tud, jelentkezzék sárhányásra, deszkahordásra, egyúttal azt is kihirdettük, hogy a munkások a rendes menázsin kívül külön porció ételt is fognak kapni a munkáért.
Erre a csábítónak vélt ígéretre tízezerből jelentkeztek nem egészen – ötvenen. Nem tudom, hogy ezt az ötven embert is mi indította a vállalkozásra, lehet, hogy a gyomruk, de az is lehet, hogy a gyötrő tétlenség utálata és a munkavágy, amely elnyomta bizalmatlanságukat és megcsillantotta előttük az elhagyott életet.
Elkezdtük a munkát ezzel az ötven emberrel. Katonás rendben vonultak a tábor szélére, s egyenkint megkapták a lapátokat. A többi szerb figyelve vagy összeráncolt szemöldökkel nézte a munkára vonulókat; volt, aki meg is fenyegette őket.
A nap folyamán szótlanul, de tisztességesen, szorgalmasan dolgoztak. Rövid déli szünet után tovább dolgoztak, hordták a deszkát, lapátolták a sarat napszálltáig.
Estefelé a csoportok újra egybeálltak, és együtt indultak az élelmiszerbarakk felé, hogy megkapják a megígért vacsorát.
Mint ügyeletes tiszt én is odaállottam elébük a barakk kis ablaknyílása mellé, amelyen át a külön porciókat ki kellett osztani. Fülig sárosak voltak a sárlapátolástól, s ahogy mozdulatlanul, katonásan felsorakozva álltak, úgy látszott, mintha az egész csapat szabályosan be lenne dugva a földbe, mert mindegyiknek a lába és bokája egyformán besüppedt a sárba. Sajnálnom kellett őket, a tunyaságba fojtott fogoly életüket. Mégis csak jobb dolguk volt odakint a harctéren! Ottan golyótól haltak meg az emberek, itt flekktífusztól pusztultak el. Szebb a golyó, mint a – tetű.
Várakoznunk kellett.
– No, ízlett-e a munka, emberek? – kérdeztem tőlük magyarul.
A kérdés az egész csapatnak szólt, de inkább csak időtöltésből, mint komolyan. Nem is vártam feleletet. Mégis egy-két pillanat múlva, váratlanul válaszolt valaki a sorból, tompán, határozottan:
– Igen.
Nem kérdeztem meg, hogy melyik volt és honnan tud magyarul; tudomásul vettem a feleletet.
A raktárfelügyelő, egy csontos képű őrmester jelentette, hogy megkezdhetjük a kiosztást.
Kettesével mentek az ablaknyílás elé, s ott kinyújtották mindegyiknek a külön porciót: egy darab kolbászt, egy darab sajtot, meg egy fél kenyeret.
A katonaszív szereti az ilyen dolgokat. A merevség engedni kezdett, egyre izgatottabbak lettek, már nem suttogtak, mint amikor odafelé mentünk, mind hangosabbak lettek. Aki végzett, odébb állt mosolygós arccal, a többiek meg tolakodtak az ablak felé. Lassan csomóba kavarodott az egész társaság, az egyik felnevetett, a másik felkiáltott, mikor megszagolta a kolbászt. Lökődték egymást, mint a gyerekek. Örültek és röhögtek, zsákmányt kapott a gyomruk, és úgy érezték, hogy egynapi munka árán megint a hasznos életbe léptek vissza.
Magamban én is örültem. Az ablak mellett állva bevártam, hogy az utolsó ember is megkapja a magáét, aztán vissza kellett indítani őket a barakkjaik felé:
– Csend legyen!... Elég volt!... Csend!... Vigyázz! – kiáltottam.
Csakhogy itt az én népfelkelői hangomnál erőteljesebb parancsra volt szükség. Ekkor a barakk ablakában megjelent az őrmester csontos feje, és elordította magát, de úgy, hogy magam is félreugrottam, s a bajusza hegye felszökött a szeméig:
– Mi lesz itt!... Banda!... Vigyázz!!
Megszeppenve elcsendesedtek, nézték az ablakot. A megijedt verebek tudnak ilyen hirtelen és egyszerre elcsendesedni, mikor ősszel az útszéli fán gyűlést tartanak.
Ekkor, ebben a hirtelen támadt mozdulatlan csendben valaki a szerb katonák közül erős, messze hangzó kemény hangon elkezdett – énekelni:
– „Isten, áldd meg a magyart…
Jókedvvel…” – és itt gondolkodás nélkül mind belevágtak, azonnal utána énekeltek. Kiabáltak, énekeltek, ahogy tudtak. Szöveget nem mondtak, csak lelkesen elnyújtva ordítottak a vezérénekes után. De tudták vagy érezték, hogy miről van szó. „Isten”…, „magyar”… A kolbászt, sajtot súlyba eresztve, katonásan álltak, és mindnyájan felém fordultak.
Engem megrázott a pillanat, és mindent megbocsátó lélekkel néztem vissza rájuk.
Különös hangzavar volt ez. Zenészi fülnek nem való, de mégis szép. A köszönet durva harsogása, a szilaj, harctéri ellenség emberi belsejének megnyílása. A külön porcióért, de még inkább – az emberségért.
Így történt, hogy a világháború elején szerb katonák osztrák földön a magyar Himnuszt énekelték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése