Atyus
Anna nénje lehozta édesapját Filkeházáról nyaralni kicsit, meg nagyon öreg volt, hát gondoskodni róla. Eddig az öccsénél volt, de már fárasztotta őket a kisöreg. Kicsi emberke volt, elég viseltes ruhában járt, meg foltozottban. Divat volt még akkoriban megfoltozni a ruhákat. Ami nagyon rongyos lett, ment a kutya alá. Ott voltak nyár lévén a filkeházi unokák, és mi hárman. Nagyikám mentesítette Anyukámat a gyereknevelés alól, mivel ő dolgozott az LKM laborjában. Nagyapám nem örült a kicsi testvéreimnek, sok baj volt velük, meg velem is. Igaz, én nem szorultam pesztrálásra, de gyerek voltam még, olyan 8 év körüli.
Hát atyus süket volt már, mondhattunk neki bármit, nem hallotta, és mondtunk is. Egyik nap Anna nénjéék lementek a völgybe szekérrel, vizet felhozni a permetezéshez. Atyus itthon maradt. Elővette agyagpipáját, melynek szárából lelógott a pipa piszkáló, amit nagyon nevetségesnek találtunk. Atyus, ha kapott Vendel bátyámtól dohányt, pipázott, ha nem kapott, akkor a dohányvágásból visszamaradt, vastagabb levélereket rágta, hiányos fogsorával. Ezen nagyot mulattunk, vihogva, megbotránkoztunk rajta. Unalmunkban figyeltük, hogy szopogatja a dohányt, és kicsorduló nyálán utálkoztunk. Miután gondosan kiszívta a nikotint, nagyokat kiköpött.
A dohánytermesztésre nem emlékszem, hol történt, valószínű, hogy vették vagy cserélték valahol. Nem volt szabad otthon tartani dohányleveleket. Fináncok jártak abban az időben, nézték, kinek van be nem jelentett bora, van-e dohánylevelük. Olyan 5 éves lehettem, akkor is jöttek a fináncok. Szíves fogadtatásban részesültek, beszélgettek, szalonnáztak. Többnyire ismerősök voltak, de mindég beraktak egy-egy újoncot. Én ott sertepertéltem mindég, ahol beszélgettek. Nagyapám ölében ültem, vagy Nagyi szoknyája mellett álltam. Okosan hallgattam, volt amikor nem.
Mielőtt elmentek a fináncok még megkérdezték, van-e dohányuk Vendel bácsi? - Ugyan, honnan lenne, boltból veszünk mi mindent. - De bizony van, én tudom! - Szóltam igazmondó kislány módjára, mert hazudni nem szabad, azt nem szereti Istenke. Megfagyott a levegő, Nagyika arrébb rántott középről, - beszélsz te bolondokat kislányom. - És mondjad csak kislány, hol van a dohány? Csodálkoztam, miért nem díjazták igazmondásomat, kezemet bekaptam, néztem a felnőttekre. Anna nénjének egyébként is nagy szeme már kifordulóban volt, csúnyán nézett rám. Nagyszüleim toltak kifelé az ajtón, én már nem mertem kimondani, hogy a padláson, az almák alatt.
- Nem tudom, rebegtem. A fináncok nem kutakodtak, na gyerünk - mondta az idősebbik - gyerekbeszéd. Lassan elindultak, mentek Mucu Jóskáék felé. Nagyika bevitt a konyhába, hallgatott. Nagyapám még ott maradt Vendel bácsiéknál, kitárgyaltak, és jól összevesztek. Én sejtettem gyerek fejjel, hogy nem jót szóltam, de nem szabad hazudni senkinek sem, mindég ezt hallottam tőlük. Később megtanultam hazudni, mert ha beszélni kellett arról, hogy ki csinálta ezt, vagy azt, letagadtam. Nem én voltam. Így nem kaptam ki. Később okosabb fejjel csak bevállaltam az igazat.
Hát atyus kiköpéseit addig gúnyoltuk, amíg megunva ugrándozásainkat, elkezdett kergetni bennünket, az erdő szélén lévő szalmaboglya körül. Botjával fenyegetett minket. Természetesen minél inkább dühöngött szegényke, annál inkább rosszalkodtunk vele. Majd meghallottuk Vendel bácsi hangját, ahogy nógatta a két tehenet, hát bevonultunk az erdőbe. Sutyorogva, nevetgélve hősies viselkedésünkön, lekucorogtunk egy valamikori lőállásba, majd kis idő múlva, lehiggadva indultunk hazafelé, mintha semmi nem történt volna. A későbbiekben már nem gúnyoltuk atyust. Megszerettük, mert nem árult el minket.
(A képen nem atyus van, csak így nézett ki ő is)
Kozma Lujza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése