Nyári vihar
Hetek óta nagyon meleg volt a Hegyen. Nem esett az eső. A homokkő szivacsként szívta magába a meleget. Sütött, ha ráléptünk. Csend volt. Süketítő csend. Az erdőben a fák ernyedten lógatták leveleiket. Szarvasbogarak a kedvenc tölgyfájuk sebeit hiába figyelték, le s felmászkáltak körülötte, nem kaptak ivási lehetőséget. Barna tücskök, vonszolták magukat a száraz fű között. Éppenhogy csak, alig hallható prüncögéssel adták tudomásul jelenlétüket. Már egymásnak sem tudtak kitérni, összeakadt lábaikat, lassan próbálgatták arrébb húzni, kibogozni. Több-kevesebb sikerrel. Nagy hangyák sem vágtáztak most, komótosan végezték beléjük kódolt evezredes feladatukat. A bolyban nem áll meg az élet. Apró hangyák szorgalmasan, sietősen cipelték a száraz fűszálakat. Mások, csonttá aszalódott gilisztát vonszoltak. A pincéből rendszeresen kilátogató varangyos békák unottan rúgtak egyet hátsó lábukkal, és vissza plattyantak inkább. Pedig művészet volt föltápászkodni nekik a lépcsőkön. Valami örvénylett a levegőben.
Az állatok megérzik. Az emberek is, de ők előbb. Patak fölött már tornyosult a fekete felhő, villámlott is. A Hegy tetejéről beláthattunk a városra. Sőt vészes fehér felhő is keretezte, ez pedig a jégverés jele. Vendel bácsi kijött a házból, kezét szeme fölé rakta, tekintete a távolba meredt, majd rászólt feleségére. Anna hajtsátok be a tyúkokat, mert már Hotyka felöl is borul az ég, dörög, villámlik. A jég elveri a fiatal csirkéket. Anna néni segítségünket kérte, mi pedig össze-vissza kergettük szegényeket. Nem tudták, hová menjenek. Majd Anna néni kukoricát szórt az óljukba, erre berohantak valamennyien. Nagyikámnak pár darab tyúkja maradt, a többit elhordta a róka, meg a sas. Így őket nem kellett űzgélni. A tornác alatt volt kialakítva a tyúkól. Gyerekként itt bújtunk el egymás elől, s az összes tyúktetűt magunkon összeszedve, bőgve vakaróztunk.
Vendel bácsi a csűr eresze alá tette a kaszát, élével felfelé állítva. Villámhárítóként. A szentelt húsvéti sonka csontjai, szintén az eresz alatt aszalódtak, őrizve a ház jó szerencséjét. Vártuk az esőt. Károlyfalván félrehúzták a templom harangját, remélvén, hogy az szétoszlatja a jégfelhőket. Nagyon szerettem a vihart, akár nyáron, akár télen. A zenéjét szerettem. Elindultam a kétféle körtét termő körtefához, hallgatózni. Ez az erdő szélén állt. Egyik fele nyakas körte, másik fele butella körte volt. Nagyapámék mindég vitatkoztak miatta Vendel bácsival, a bátyjával. Már nem tudom miért. A csend fokozódott, a madarak hallgattak, egy pisszenést sem lehetett hallani. Figyeltem a fák reakcióját, felkészülésüket a viharhoz. Tikkadtak voltak már ők is. Az erdőben járva még érezhető volt a levelek kipárolgása, de meleg volt, fojtó levegőtlenség. Messze már elkezdődött az erdő fohásza a víz után. Hallani lehetett, ahogy egymáshoz bújva adják át a vihar szelét, az eső örömét. Mind közelebb, és közelebb hallatszott a fák jelzése, tánca. Néztem a fák leveleit. Mint kis csengettyű, mozgott három levélke a nyírfán, jelezve, készüljetek.
Majd hirtelen birtokba vette az egész erdőt a viharos eső, lemosva a fák széttárt ágait, leveleit, letörve a száraz gallyakat, megszabadítva őket a fölösleges tehertől. Ravel, Boleróját véltem hallani. Fellélegzett az erdő, de még nem ocsúdott föl teljesen a hallgatásból. Kis idő kell még neki. Még hallani a fákról lecsöpögő vizet, ahogy az avarra esik, áztatja. Érezni lehet a száraz tölgyfalevél illatát, hallani lehet, ahogy a viharban összeölelkezett ágak hangosan kibontakoznak egymás karjaiból. A felszálló pára, sejtelmes üzenettel tér vissza a fellegekbe. Azt mondják, ahol nagyon sok pára ült, ott sok gomba lesz. Másnap tejfölös csirkegomba volt ebédre, nokedlivel.
Kozma Lujza
Köszönöm Borika. :D
VálaszTörlés