A lakodalomról

Régen anyukám lánykorában, az 1930-40-50-es években itt Károlyfalván, mivel kicsi a falunk, mindenki ismert mindenkit. Hogyan szórakoztak a fiatal lányok, fiúk, mivel töltötték el szabadidejüket? Akkor még nem volt számítógép sem tévé, de még rádió sem. És mikor volt szabadidejük? Többnyire a vasárnapok és ünnepnapok délutánján és estéin. 

Nyáron hétközben sokat dolgoztak kint a földeken, mert sokáig világos volt. A hosszú téli estéken, amikor korán sötétedett, volt idő inkább a szórakozásra. Vagy nagy ünnepek alkalmával - karácsony, húsvét - vagy farsang, szüret alkalmával bálokat rendeztek. Még Katalin- vagy Erzsébet- vagy aratási bál is volt. Vasárnap és ünnepnapok délutánjain, a litánia után a lányok és a fiúk  csapatokba verődtek, és sétáltak le a falun, fel a falun, közben daloltak, nótáztak, a lányok mögött a fiúcsapat, s ők is bekapcsolódtak a nótázásba. Sokszor kirándultak is a környéken, a határban, ilyenkor fényképek is készültek. Ilyenkor szemelték ki maguknak a jövendőbelijüket. Este, amikor már hazaszéledtek, a fiúk hazakísérték a kiszemelt lányt, és még  a kapuban sokáig beszélgettek. Amikor a kettőjük kapcsolata komolyra fordult, már be is mehettek a házba. Télen, amikor beszorultak a házakba, egy-egy lánynál gyültek össze a barátnők, kártyáztak, kockáztak. Ide is utánuk jöttek a fiúk a barátaikkal az ablak alá vagy a pitvarba, ha nagyon hideg volt. Télen, hétköznap esténként, talufosztás idején, ha a kinézett lánynál volt a talufosztás, oda is jöttek a fiúk, s kint bolondoztak.  

Aztán, amikor már eljött a lánykérés ideje, a fiú az apjával, vagy ha az már nem élt, valamelyik közeli férfi rokonával elmentek a lányos házhoz, hogy megkérjék a leány kezét a szüleitől a fiú számára. Voltak olyan fiatalok is, akik kommendálás útján találtak egymásra. Ilyenkor a rokonság besegített. Előbb érdeklődtek a lány rokonainál, hogy mit szólnak, jöhet-e a fiú udvarolni, elfogadja-e a lány? A lánykérés után a fiatalok szülei megbeszélték, hogy mikor legyen az eljegyzés és a lakodalom. A karikagyűrűt a fiú vette a lánynak, és az eljegyzéskor húzták fel.

Abban az időben nyáron nem tartottak lakodalmat. Nyáron erre nem volt idő, nyáron dolgozni kellett. A lakodalmakat télen csinálták, farsangban, vagy szüret után, ősszel. Akkor még nem jártak munkahelyre, nem kellett szabadszombaton csinálni az esküvőt, inkább keddi napokon volt a lakodalom. A lakodalom előtt öt-hat héttel korábban jártak hívogatni. A menyasszony és a vőlegény csak a keresztszülőkhöz, a násznagyhoz és a nyoszolyóasszonyhoz ment, és a lány és a fiú fiatal rokonait hívta meg koszorúslányoknak és vőfélyeknek. A fiatal pár és az örömszülők nem együtt mentek. Az örömszülők hívogatták a többi hivatalos és távolabbi rokonokat. Ilyenkor hívták meg a koszorúslányokat csigát csinálni, és a középkorú és idősebb asszonyokat gyúrni, sütni és szakácsnénak.

A fiatalok legalább egy hónappal az esküvő előtt elmentek a paphoz is. Jegyes-oktatásra kellett járniuk, és az esküvő előtt három vasárnap a pap a templomban kihírdette, hogy a jegyesek házasságot akarnak kötni. Erre azért volt szükség, hogy ha valaki valami akadályról tudott az esküvővel kapcsolatban, az most szóljon.

Négy héttel az esküvő előtt a lányos háznál, ahol a lakodalom lenni szokott, a meghívott koszorúslányok, szakácsnék összegyültek gyúrni, csigatésztát csinálni. Aki csigát csinálni jött, az hozott magával ajándékba lisztet, tojást a tészta elkészítéséhez. A csigát a szövésnél használt recés borda darabkákon a fonásnál használt hegyes orsóval csinálták. Az apró kockára összevágott tésztát egyenként tekerték csigává. A fiatalok itt is bolondoztak. Titokban csináltak két jó nagy csigát, és meghagyták a szakácsasszonyoknak, hogy lakodalomkor külön gondjuk legyen rá, hogy a vőlegény és a menyasszony táljába kerüljön. Volt, hogy két-három vasárnap délután is megtartott, míg elkészült a csiga.

Egy héttel a lakodalom előtt a szakácsasszonyok, akiket ide meghívtak, jöttek a lányos házhoz sütni. A vőlegény rokonai is ide jöttek, és együtt készítették el a süteményeket. Aki sütni ment, az vitt magával ajándékba a sütéshez szükséges alapanyagokat: lisztet, vajat, cukrot, tojást, tejfelt, lekvárt, stb. Nagyanyáink lánykorában még nem sütöttek ilyen mai süteményeket, inkább lángosokat, béleseket, kalácsot. Még régebben tejbekása volt az édesség. De ezeket csak a lakodalom napján vagy előtte való nap készítették el.  Innen ered az a szokás is, anikor a lakodalmi vacsora alatt a szakácsnék kásapénzt szednek a vendégektől, mondván, orvosra kell, mert a szakácsnő leforrázta a kezét a kása kavargatása közben. Előbb a száraz süteményeket sütötték, csak később a krémesebbeket és utoljára a tortát.

Az esküvő előtti napokon már majdnem mindenki ott segédkezett a lakodalmas háznál. Amikor télen voltak a lakodalmak, a ház egyik szobáját ki kellett üríteni, és asztalokkal, lócákkal rakták tele, hogy mindenki elférjen. Később, mikor már nyáron voltak, akkor már két nappal előtte a férfiak és a vőfélyek elhozták a fát az erdőből a sátor felállításához. A sátor tetejét ponyvával fedték be az eső ellen, az oldalait zöld gallyakkal fonták be.

A férfiak a lakodalom előtti napon régebben levágták a tehenet és a borjút; később már csak disznót vágtak. A borjúhúsból készítették a rántott húsokat. A marhahúsból levest is főztek, de a leves inkább tyúkból volt. A marhahúst ledarálták pecsenyének meg káposztának, felvagdalták pörköltnek. A szakácsnék dagasztottak, kenyeret sütöttek, béleseket és kalácsot sütöttek, tisztították a marha gyomrát az esti pacal leveshez. Régen talán azért is nem szombaton volt a lakodalom, mert a péntek böjti nap volt, és nem lehetett húst enni, utána meg vasárnap volt, és délelőtt misére kellett menni. A koszorúslányok és vőfélyek összehordták a rokonságtól az üstházakat, üstöket, masinákat, nagy fazekakat, vájdlingokat, lábasokat, és ami a terítéshez kellett. Meg kellett jegyezni, kitől mit kértek, mert lakodalom után ezeket vissza kellett vinni.

Aztán délután a menyasszony és a vőlegény fogadta az ajándékokat hozó vendégeket. Ilyenkor hozták a tyúkot, amiből majd a leves készül, és kosárban a többi ajándékot: szalonnát, zsírt, lisztet, rizsát, olajat, prézlit, tojást, tejfelt, fűszereket, stb., ami a főzéshez kell. Nagyon régen, akik segíteni is voltak, csak ilyen ajándékot vittek. Később már vettek egy-egy darab edényt, ami a háztartáshoz kell. A tyúkot a vőfélyek elvették és levágták, a szakácsasszonyok leforrázták, megpucolták, előkészítették a másnapi főzéshez. Az örömszülők a kosarakból kipakolták az ajándékokat, majd egy darab frissen sült kalácsot tettek a kenyérruha alá viszonzásképpen, amit majd este – mikor már mindennel elkészültek –, vacsora után hazavittek. Más ajándékot inkább csak a nyoszolyóasszonyok, násznagyok, koszorúslányok vettek, vagy akik messziről jöttek, és a főzésekhez nem járultak hozzá. Egy ízben szokás volt, hogy a nyoszolyóasszony vette a – ma már csak tájházakban látható – ágy- és asztalterítő garnitúrát, később ebédszervízt excájggal. A koszorúslányok egy nagy szentképet szoktak venni. A menyasszony és a vőlegény ilyenkor leültették az ajándékot hozó vendégeket, megkínálták borral, kaláccsal, süteménnyel, aztán mentek segíteni az előkészületben. Az asszonyok készítették a vacsorának valót, a vőfélyek az asztalokat, lócákat rendezték, kitették a sátor bejáratához az „Isten hozott” táblát. A koszorúslányok feldíszítették a sátrat krepp-papírokkal, terítettek a vacsorához.

Mivel mindenki ott segédkezett, vacsorát is adtak. Ilyenkor pacallevest főztek és marhapörköltet. Később, mikor már disznót vágtak, a pörkölt helyett sült hurkát csináltak. A pacalleveshez már előre megfőzték a marha gyomrát, amit feldaraboltak apróra, és főztek egy üst csontlevest. A csontokról is leszedték a húsokat, és a pacallal és rizsával visszatették a csontlevesbe, amit berántottak. A levest és a pörköltet kenyérrel ették. Finom volt. A vacsora végét már nagyon várták a koszorúslányok és a vőfélyek, mert a menyasszony és a vőlegény ekkor hirdette ki, hogy melyik koszorúslány melyik vőféllyel lesz párba a lakodalmi menetben. A nagyvőfély megbeszélte a többi vőféllyel, hogy ki melyik ételhez fogja a verset mondani a lakodalmi vacsorán. Mindig felkértek a rokonságból egy férfit, aki a csapos lesz, aki a borra, az italokra ügyel, kiadja a vőfélyeknek, és vigyáz, hogy végig kitartson. A szakácsnék közül is kijelölték a főszakácsnét, aki levezényelte a főzéseket, tudta, hány főre mennyi kell, jóváhagyta a fűszerezést, stb.
És szokás volt, hogy a menyasszony minden szakácsnénak varrt egy kötényt, amit majd a lakodalom napján viselt, és az övé is maradt. A vacsora után az asszonyok még elmosogattak, majd mindenki hazament pihenni, mert másnap is már korán reggel jönni kellett, hogy minden idejében elkészüljön.

Voltak szabályok arról, hogy kinek mit kell intézni, fizetni az esküvővel, lakodalommal kapcsolatban. Például: 

A menyasszonynak kellett megvenni a vőlegényi fehér inget. A vőlegény csináltatta a menyasszonyi csokrot. 

A vőlegény fogadta és fizette ki a lakodalmi zenét szolgáltató cigányokat.  

A násznagyok fizették ki a papnak a templomi esküvő díját. 

A nyoszolyóasszonyoknak sütni kellett a nyoszolyóasszony-tortát. 

A koszorúslányok vették és tűzték fel a vőfélyüknek a bokrétát, ami régebben rozmaringágra kötött selyemszalag volt, később már boltban vásárolták.

A menyasszony vette a vőlegény bokrétáját, a násznagyok bokrétáját és a nyoszolyóasszonyoknak fehér zsebkendőt.

Az örömszülők állták a lakodalom költségeit.

A lakodalom napján már korán reggel jöttek a szakácsnék meg a férfiak is a lakodalmas házhoz – sok volt a munka –, hogy minden idejében készen legyen.
Ezek voltak a lakodalmi fogások: tyúkhúsleves csigatésztával (de főztek marha- vagy disznóhúslevest is valamennyit), főtt hús tormával, töltött káposzta savanyú káposztában tormával, sült húsok, rántott hús, pecsenye azaz fasirt,  régen kemencében sült töltött tyúk (amit a levesből kivettek), sütemény, torta, bor. A férfiak megrakták a tüzet az üstökbe és a masinákba, a szakácsnék megtöltötték a tyúkokat, odatették a levest, bezöldségelték. A férfiak meggyúrták a fasirtnak való húst, az asszonyok kigömbölyítették, sütötték. A töltött káposztát töltötték, hogy majd időben megfőzhessék. Lefőzték a csigatésztát. A rántott húsokat besózták, panírozták, sütötték. A süteményeket már előző nap felszeletelték, tálcákra rakták. A főszakácsnénak mindenre oda kellett figyelnie, kiadni a munkát, hogy minden időben meglegyen, utána kóstolni, hogy minden jó ízű legyen.
A koszorúslányok megterítették az asztalokat. A vőfélyek szekérrel elhozták a cigányokat, és elmentek haza átöltözni az esküvőhöz illően.

Aztán délután kezdtek jönni a vendégek. A koszorúslányok feltűzték a vőfélyeknek a bokrétákat. A menyasszonyt is öltöztetni kezdték. A vőfélyek a cigányokkal zenélve elindultak a násznépért: a nyoszolyóasszonyokért és a násznagyokért. A falu apró gyerekei mentek utánuk, és a nyoszolyóasszonynak és a násznagyéknak illő volt a bámészkodó gyerekeknek egy szelet kalácsot vagy süteményt osztani. Ott a nagyvőfély elmondta a násznéphívó verset, amelyben kéri, tiszteljék meg a lakodalmas házat. Ezután általában megkínálták a vőfélyeket, majd amikor már minden fő vendéget így megtiszteltek, elindultak a lakodalmas házhoz együtt, a cigányok zenéjével kísérve. Közben a vőlegény és a szülei is megérkeztek. Amikor a násznagyok és nyoszolyóasszonyok is megjöttek, az örömszülők fogadták, és a fő helyre ültették őket. Minden vendéget fogadtak illően és leültettek. Erre a posztra (vendégfogadás és ültetés) is egy külön rokon volt felkérve.

Amikor már a vendégsereg mind megérkezett, és közeledett az esküvő ideje, elkezdődött a menyasszony-búcsúztató. Az örömszülők és köztük a vőlegény leültek, és várták, hogy megjelenjen a menyasszony. A menyasszony-búcsúztatást a nagyvőfély végezte. Nagyvőfélynek a menyasszony egyik, arra alkalmas közeli fiúrokonát kérték fel.
A búcsúztatón a nagyvőfély először a koszorúslányok egy-egy csoportját mutatja be a vőlegénynek, hogy válasszon. A koszorúslányok rózsaszín, földig érő ruhába öltöztek, hajukon kicsi rózsaszín masnival, télen szürke félkabátban. Még régebben valóban koszorú volt a fejükön. Majd végül a nagyvőfély behozza a menyasszonyt, akit választ a vőlegény. A menyasszony hosszú fehér ruhában van, fején koszorúval és fátyollal, a kezében csokorral. Ezután a nagyvőfély elbúcsúztatja őt a szüleitől, testvéreitől, barátnőitől, és rábízza a vőlegényre.

A búcsúztató után felsorakozott a lakodalmi menet. Az esküvő előtt a menet élén a menyasszonyt a násznagy kíséri a templomba (a keresztapja, ha az már nem él, akkor a fia). A menyasszony hosszú fátylát az apró rokongyerekek tartják. A vőlegény a nyoszolyóasszonnyal megy. A keresztszülők után állnak az örömszülők. Az örömszülők után mennek a koszorúslányok a vőfélyeikkel, utánuk a többi hivatalos vendég, akinek nincs dolga a lakodalmas háznál. A menet végén jöttek a cigányok, s húzták, hogy:

„A menyasszony akkor sír,

mikor koszorú van a fején.

Megy az Isten házába,

ráborul a lányok sorára.

Imakönyv van a kezébe,

régi szeretője jár az eszébe,

A menyasszony akkor sír,

mikor koszorú van a fején.”

Ha a menyasszony Mária-lány volt, akkor egyik Mária-lány társa Mária-zászlóval fogadta a templom előtt, és verssel köszöntötte. Az eskető pap is a templom ajtajában várta, és ő vezette a fiatalokat az oltárhoz. A násznép elfoglalta a helyét a padokban. A koszorúslányok és a vőfélyek a szentélyben az oltár két oldalán, a női oldalon a koszorúslányok, a férfi oldalon a vőfélyek. A padokban a násznép, külön a férfiak és a nők, a középkorúak és az öregek. A lakodalmi menet után csatlakozott a falu bámészkodó, kíváncsi lakossága, akik mind részt vettek az esküvői szertartáson. Hallgatták hátul, hogy a menyasszony milyen hangosan mondja a pap után az esketés szavait. Az esketés vége felé volt az asszony-avatás. A menyasszony letérdelt az oltár elé, a kezébe adta a pap az égő oltárgyertyát, a nyoszolyóasszony (a keresztanyja) felhajtotta hátulról a menyasszony fátylát, és a pap elénekelte az új asszonyért való könyörgést. Ez mindig nagyon felemelő és megható volt. Az orgonista bejövetelkor a „Jézus szíve, szeretlek én…”, kivonulásra pedig az „Amíg szívem dobog, Szűz Mária…” kezdetű éneket énekelte. Az esketés végén először a násznép jött ki a templomból, és a pap utoljára vezette ki az új házasokat. Az ifjú pár a paptól megkapta azt a feszületet, amelyre az esküjét tette, amit eztán a szobájuk falán helyeztek el. Az egész falu kint állt a templom körül, hogy lássa a menyasszonyt. Az esketés végén a két násznagy, akik a tanúk is voltak, kifizették az esketést a papnak. Aztán újra sorba rendeződtek, és vonultak haza a lakodalmas házhoz. A zenészek húzták, hogy:

„Lakodalom van a mi utcánkba,

Férjhez ment a falu legszebb lánya,

Hivatalos vagyok oda én is,

Nem mennék el, ha százszor üzennék is!”

Szokásban volt a faluban, hogy az esküvőről visszafelé jövet a nem hivatalos fiúk rudalókötéllel elkötötték a menet útját az utcán keresztül. Hogy a násznép tovább tudjon menni, fizetni kellett a vőlegénynek az utat elkötő fiúknak. Amikor hazaértek, a sátor bejáratánál fogadta a nagyvőfély a menetet verssel. Az otthon maradt csapos és a szakácsasszonyok búzát vagy kristálycukrot szórtak az ifjú párra, és közben kiáltották: „Sokasodjatok, szaporodjatok, mint a csicsóka!” Ezután mindenkit megkínáltak borral, egy szelet kaláccsal vagy süteménnyel. Ezt mindenkinek el kellett fogadni, csak úgy mehetett be a sátorba. Mikor már mindenki bement, a bámészkodóknak is osztottak kalácsot, süteményt. Míg a vacsora megkezdődött, a menyasszony és a vőlegény, ha valamelyiküknek már nem élt valamelyik szülője, elmentek a temetőbe, és elvitték a menyasszony csokrát – ami általában művirágból volt, mivel a lakodalmak télen voltak –, és a meghalt szülő sírjára tették.

A vacsorán a fő helyen ült a menyasszony és a vőlegény. Az ifjú párral szemben ült az eskető pap meg a kántor. A menyasszony oldalán ültek az ő keresztszülei, a vőlegény oldalán pedig az ő keresztszülei, vagyis a násznagyok és nyoszolyóasszonyok. Az örömszülők nem ültek le az első tálalásnál, ők körbejártak a vendégek között, kínálgatták őket, figyeltek, hogy mindenki előtt legyen enni-innivaló. Ha valahol hiányosságot láttak, szóltak a felhordó vőfélyeknek, hogy pótolják. A koszorúslányok is leültek az első tálaláskor, méghozzá aránylag közel az ifjú párhoz. De a vőfélyek nem ettek ekkor. Ők hordták fel az ételeket, italokat, amit a szakácsnék kitálaltak, és a csapos kikészített. Egy-egy vőfély mindig verset mondott a különböző fogásokhoz, és az első tál ételt az ifjú pár elé tették. Mindegyik vőfély az általa behozott ételt minden fogásnál ugyanazon vendégcsoport elé tette le, így nem volt olyan, hogy egyes helyen túl sűrűn lett volna tál, máshol meg ritkábban. Közben a cigányok zenéltek.

Vacsora közben mindig történt valami. Szokták a kislányok, kisfiúk verssel köszönteni az ifjú párt. Ilyenkor a menyasszony cukorkával, csokoládéval megajándékozta őket.
A kisebb fiúcskák bebújtak az asztal alá, hogy ellopják a menyasszony cipőjét, amit aztán a vőlegénynek kellett visszavásárolni pénzért. „Száz forint a menyasszony cipője!” –  kiabálták. A koszorúslányok és a vőfélyek már korábban vásároltak egy pici pólyásbabát vagy cumisüveget vagy babacipőt, sos-sok réteg papírba, dobozba csomagolták, hogy egész nagy csomag legyen belőle, amit a postásnak adtak, hogy a vacsora alatt kézbesítse az ifjú párnak. A csomagot a lakodalmi asztalnál kellett kibontaniuk a sok papírból a lakodalmi vendégek nagy derültségére, míg végül megtalálták a pici ajándékot. Aztán a töltött káposzta felhozatala alatt szedték a kásapénzt. A nagyvőfély verseléssel bevezetett egy szakácsnét, akinek az egyik keze törülközővel jól be volt tekerve, az egyik kezében fakanál, a másikban egy tányéron tejfeles torma. Orvosra gyűjtöttek, mert „leforrázta a kezét.” Aki nem tett pénzt a tányérba, vagy csipkedte a szakácsnét, annak a szájához nyomta a tormás fakanalat. Később a cigányoknak gyűjtöttek, mert „elszakadt a húr a hegedűjükön, nem tudnak zenélni”. Ezekre mind verseléssel szólították fel a násznépet. A vőfélyek hangosan kiáltották: „Halljunk szót, Uraim!” Ekkor a zenészek elhallgattak, csend lett. A verseiket egy hangos „Tus!”-sal fejezték be, ebből tudták, hogy tovább lehet zenélni, beszélgetni.

Az utolsó fogás a torta és a sütemény volt. Régen nem sütöttek ennyi tortát. Csak a menyasszonynak volt tortája, és a két nyoszolyóasszony hozott tortát. A tortát nem tették le mindenki elé, hanem osztották. Ehhez előbb osztottak csomagolópapírt, mert az volt a szokás, hogy a kapott tortát - és még az asztalra tett süteményekből - mindenki csomagolt magának, amit hazavittek. A menyasszony és a nyoszolyóasszonyok  tortájából a koszorúslányok és a szakácsnék mindig kaptak, de nem mindenki, csak akinek adtak. Mindenkinek nem jutott. A vacsora végén a koszorúslányok hazamentek átöltözni, mert a második tálalásra nekik kellett felhordani az ételeket.  Hazamentek a férfiak is, mert a jószágot el kellett látni. A teheneket megetetni, megitatni.

Közben előkészültek a második tálalásra. Az asztalokat leszedték, elmosogattak, hogy legyen miből újra enni. Majd megérkeztek a távolabbi rokonok és az öregek, akik a második tálalásra voltak hivatalosak, mert télen a kiürített szobában nem fértek el olyan sokan. A második tálaláskor ettek az örömszülők is, a vőfélyek és a szakácsnék, a csapos és a zenészek is. Ez már gyorsan lezajlott, itt már nem verseltek. A koszorúslányok felvették a szépen kivarrt madeirás kötényüket, és abban hordták fel az ételeket. Vacsora után a vőfélyek magukhoz vettek enni-innivalókat, és elvitték a barátaiknak, akik már várták őket valamelyikük tehénóljában. Az volt jó lakodalom, ahol a nem hivatalosak is bőven részesültek a lakodalomból. A koszorúslányokkal a vacsora után küldtek kóstolót a betegeknek is, nem csak a rokon betegeknek, hanem más betegeknek is. Ugyanígy küldtek az előző napon a pacallevesből is.

A második tálalás után csak egy hosszú asztalt hagytak bent, a többit kivitték. A lócákat körberakták a falak mentén, és kezdődhetett a tánc. Az öregek körbe ültek a lócákon, és nézték, hogy táncolnak a fiatalok. A menyasszony éjfélig a menyasszonyi ruhájában táncolt. Igyekezett minden férfi megtáncoltatni. Nagyon megható volt, amikor a menyasszony a koszorúslányokkal táncolt még vacsora előtt. Még nem öltöztek át, a hosszú koszorúslányruhájukban voltak, és körbeálltak, együtt körtáncot jártak. Mintha ez lett volna a menyasszony leánybúcsúja. A vőlegény legénybúcsúja az esküvő előtt kb. egy héttel szokott lenni. Ilyenkor a vőlegény megkapta az apjától a borospince kulcsát, és a barátaival kimentek a pincéhez. Vitt magával ennivalót is, és ott ettek-ittak, mulattak, nótáztak.

Aztán éjfél előtt fél órával a menyasszony elment a nyoszolyóasszony házába átöltözni a menyecskeruhába. A lakodalmas háznál ekkor kezdték járni közösen körbe járva a hagyományos virágtáncot.

Árkolják a károlyfalvi rózsás temetőt,

engem temessenek oda legeslegelsőbb,

engemet meg a babámat,

hogy ne tartson másat magának!

Elfogyott a túrósbéles, üresen a tál,

János bácsi a kapuban nékem muzsikál, 

énnékem meg a babámnak,

hogy ne tartson másat magának!

A virágtánc után következett a zsidótánc, a tapsolós. Ezt is közösen, körbejárva táncolták.

Az öreg zsidónak csak akkor van jókedve,

mikor 100 forintos bankó van a zsebjébe.

Akkor azt mondja, jó lesz a bora

az ő Záli lányának a lakodalmára.

Amikor eljött az éjfél, a nagyvőfély bevezette a menyecskeruhába átöltözött új asszonyt, és verselve elindította a menyecsketáncot. A menyecske ruhája általában piros-fehér pettyes volt, és ilyen kendővel volt a feje is bekötve, hátul, menyecskésen. Az első táncot a nagyvőfély járta a menyecskével:

Hej menyecske, menyecske,

mért vagy olyan szépecske!

Azért vagyok szépecske,

mert a nevem menyecske.

Közben a nyoszolyóasszonyok egy nagy tállal várták, hogy aki a menyecskével táncolni akar, az fizessen. Ebbe a tálba gyűjtötték a menyecsketánc árát. Eladó a menyasszony! – kiáltották sűrűn. Először a násznagyok jöttek, utánuk a vőfélyek egyenként, az örömszülők, majd a többiek, férfiak, asszonyok, gyerekek, koszorúslányok is. Jöttek a szakácsnék is, akik a kásapénzszedéskor összegyűlt pénzt tették a tálba, és együtt táncoltak a menyecskével. Ez alatt a vőlegényt nem engedték a menyasszony közelébe, csak akkor, amikor látták, hogy már mindenki megforgatta, és sokáig táncol eggyel, nem nagyon kapkodják. Ekkor a vőlegény ölbe kapta a menyecskét, és elszaladt vele.  Közben valaki igyekezett a menyecske fejére egy kalapot tenni, hogy „ő hordja a kalapot” majd az új családban. Ezután a nyoszolyóasszonyok megszámlálták az összetáncolt pénzt, és átadták az ifjú párnak.

Ilyenkor volt egy kis pihenő, a zenészek is pihentek. Ezalatt az ifjú pár végigkínálta a vendégeket pálinkával, borral, kaláccsal. Mostanában, amikor már több tortát is sütnek, ilyenkor szeli föl a menyaasszony a tortáját, és osztja szét a vendégeknek. Amikor már mindenkit megkínáltak, és kipihenték magukat, újra kezdődött a tánc. 

Az öregebbek ilyenkor már hazaindultak, de a fiatalabbak még tovább mulattak. Aztán hajnal felé volt még egy hagyományos közös sváb tánc, a kukurikú tánc, ami a lakodalmi  mulatság végét jelentette.  Erre már sajnos nem nagyon emlékeztek jól a szüleink, így mi sem tudjuk, hogyan is járták. A zenészek még elhúzták:

Vége van már a lakodalomnak,

nagy bánata van a menyasszonynak,

forgatja a karikagyűrűjét,

sajnálja a régi szeretőjét.

A zenészek is kezdtek összepakolni. A legények még nótáztak, daloltak egy darabig. A vőlegény kifizette a cigányokat, és hazavitték őket. Az utolsó vendégek is elindultak hazafelé dalolva:

Kukorékol a kiskakas, hajnal akar lenni.

Harangoznak a templomba, haza kéne menni.

Égnek a gyertyák az oltár előtt,

mégsem jön ide a párom.

Elrontottam a legényéletemet,

míg élek, sajnálom.

Mindenki ment pihenni, mert délre már megint jönni kellett. Elsőbb megebédeltek, megették még a maradékokat, és elkezdtek összetakarítani, a sátort lebontani, a szobát visszarendezni, elmosogattak. Az edényeket szétválogatták, mindegyikbe tettek egy kis húst, kalácsot, süteményt, később már tortát is, fizetségképpen, és a koszorúslányok elkezdték hazahordani.

 

A polgári esküvőre – mivel a falunkban régen nem volt tanács, anyakönyvi hivatal – a szomszéd faluba, Végardóra mentek a lakodalom előtti napon a két tanuval, szekéren. Fényképészhez meg majd a lakodalom után mentek el esetleg. Aztán következtek a csendes, dolgos hétköznapok. Nászútra régen nem mentek, a fiatalok valamelyikük szüleivel együtt laktak, még külön szobájuk sem volt, csak egy külön ágyuk. Együtt lakott egy szobában három nemzedék is. Megtanultak alkalmazkodni, tűrni, egymást elfogadni, tisztelni.  

saját és összegyűjtött emlékeit lejegyezte Karajz Margit, 2015. január