Született 1941, apja Kopasz István, anyja Czilli Anna
Reggel ötkor indultunk fejni a Longra, még munka előtt, és onnan mentünk az erdőre dolgozni. A legelő közös tulajdon volt (közbirtokosságban volt), és kinek mennyi része volt a Táblában, a Longon, úgy ment oda a tehene. Biciklivel mentünk, azon vittük a kannákat. A fejőszék ott volt kint mindenkinek. A biciklit otthagytuk a Ronyva-parton és azon a vékony pallón mentünk át, csak egy oldalt lehetett kapaszkodni és jó hosszú volt, mert egy kicsit lejjebb volt a gázló, ahol a szekerek mehettek át, vissza meg már a tejjel jöttünk. A fiúk jól megrázták néha a pallót, csak úgy sikítoztunk.
Nem féltem a tehenektől, szerettem fejni. De volt olyan jó fejős tehenünk, hogy elzsibbadt a kezem, amíg lefejtem, háromszor is egy nap. De amikor megvettük - amikor a Kelemen meghalt, tőlük vettük – három napig nem adta le a tejet. Mentem a tanító nénihez, hogy mit csinájunk vele. Volt egy hatalmas fehér üszőnk is, olyan szelid volt, de ahogy megellett, nem hagyta magát fejni, rúgott fel mindenkit. Előtte nem volt vele semmi baj, Anti nem engedte eladni, hogy a mi nevelésünk, megszakadna a szíve érte. Majd ő megfeji, de őt is felrúgta. A nagyapa meg a Vendli bácsi ketten fogták, vagy a Barnus, mert Anti elment öt órakor dolgozni. Végül úgy állították meg, hogy az egyik lábát kikötötték a farkával együtt a szénatartóhoz a rudalókötéllel, három lábon állt, így nem tudott rúgni. Utána már úgy megszokta, hogy csak a farkát kellett odakötni. A Liscsei Mari néni meg mindig danolt a tehénnek, mikor fejt, csak úgy lehetett megfejni, azt mondta a nagyapa, mindenki tudta, hogy a Mari néni fej. Széphalomból is vettünk egy tehenet, a Lajos bácsi munkatársától, na az is kegyetlenül rúgott, miután megellett. Azt mondta a széphalmi ember, mikor mondtuk később neki, hogy ássunk fésűt a küszöb alá, mert boszorkány van nálunk, azért rúg. Ásott a frász.
Miután a téesz felszántotta a táblát, az Ortásra járt a csorda, át a kisvasúton. Az Ortáson volt a bikának is a legelő, ott kaszáltak, ott takartunk a bikának. Több bikája is volt a falunak, meg kan is volt. Több kellett, hogy ne legyen beltenyészet. Ott voltak a cselédházba, ahol a csordás meg a kondás lakott, ott volt oldalt a bikaól. Az utolsó bikás a Kendi volt. Azt a bikát Kardosnak hívták. Jött a bikás felesége egyszer batyuval haza, a bika kint volt az udvaron és nekiment. Mondta, hogy „Nem ismersz meg, Kardos?” Úgy agyonkínozta a bika azt az asszonyt, hogy lovasszekéren vitték Újhelybe a kórházba párnával meg dunnával. Ott néztük a kerítéstől. Úgy féltünk mi is elmenni ott sokszor, mert kerítés sem volt. Ott itatták őket a bikakútnál, a Kabosék előtt volt az a kút. Ott volt a falu kanja is a disznóólban.
A Longon is volt szántó. Volt olyan, hogy kiöntött a víz, nem lehetett menni, és januárban hordtuk haza a kukoricát. Harmados volt, két csomó volt a téeszé, egy a miénk. A nagyapa szárította a konyhában a tűzhely előtt a kukoricát. Milyen élet volt ott! Hol csinálnánk már máma ilyet? A Svábkertbe (a szanatóriumtól erre) krumpli volt vetve. Anti traktoros volt, mink a nagyapával jártunk ketten a földekre dolgozni. Régen voltak mindenféle idők, a nagyapa mesélte, hogy volt olyan hideg nyár, hogy gubában arattak. Ott már levették, ahogy belemelegedtek a munkába, de gubába mentek ki a földre.
Barnust mennyit hordtam a földekre! Beültettem az árokba, de még kicsi volt, nem nagyon tudott ülni, annyit sírt. Már nagyobb volt, mikor cseresznyét szedtem a szőlőbe és leszakadt vele a rengő. Kiabált, hogy anyuka leszakadt ez a rengő! Mentem le gyorsan a fáról, hogy nincs-e valami baja, de csak kicsúszott, és állt a lábán, még jó hogy a lába felöl bomlott ki. Olyan jó cseresznyefák voltak ott a Kácsádon, egy vastag ágon egy ültő helybe szedtem egy kosárral. Másnap vittük a kisvonattal Újhelybe a piacra. Mennyit batyuztak a falusiak, a Magdus néni is, a Lédi Mari… elől is hátul is felkötötték. Én nem bírtam a batyut felvenni, fúltam meg tőle. Egyszer Lédi Marinak adtam fel, ahogy leszálltunk a vonatról, hát alig bírtam megemelni. A sok üvegben a tejfel, milyen nehéz az! Még legtovább Magdus néni hordta a batyut. Volt neki külön, amelyikkel Újhelybe ment, amelyikkel a Kácsádra, meg külön a Ficckútra. Azt nem lehetett összekeverni. Nagyapa nem engedte a szekérre tenni a szép szőlőt a kosárral, hogy összetörik, ahogy rázza a szekér, akkor hogy tegyük már el télire. Inkább hoztam a kezembe, de én nem bírtam felvenni a batyut.
Mennyit kaszálták a vérmányosi pallagokat régen! Apám levágott egy tölgyfagallyat, és azon húzták le a szénát, mink gyerekek meg ráültünk. Szaladtunk fel, hogy melyik üljön rá. Nagyapáméknak lova volt. Az Adorján-völgybe, a Vérmánnyal szemben voltak a Kopaszok szőlői. Annyi cseresznye volt ott is, ilyen sárgás, hogy szekérrel hoztuk haza, nem is tudom, mit csináltak annyi cseresznyével, biztos pálinka lett belőle.
A Kopasz Kati néni olyan váratlanul halt meg, nem volt beteg. Farsangra készültünk, és hazament, hogy megy adni a teheneknek, és ott maradt. Nem volt beteg. Hát úgy találták halva a csűrben. A Bálint még kisiskolás volt, 6-8 éves, az befeküdt a felvetett ágy meg a fal közé, nem lehetett onnan kicsalogatni. Akkor még otthon ravataloztak, és virrasztás volt reggelig. Barnus még olyan öt hónapos volt, mondta Anti, hogy menjek el nyugodtan virrasztani, majd vigyáz ő a gyerekre. Éjfél után mentünk haza a testvéremmel, a Marival, hát már kintről hallom, hogy a gyerek ordít. Anti feküdt az ágyba, a gyereket keresztbe tette a lábán, ő aludt, Barnus meg ordított, már szinte teljesen kicsúszott a pólyából. Én visítottam egyet, ahogy megláttam, az Anti felriadt, rúgott egyet: Na még rúgd is le! Na - azt mondja -, ő nem vállalja többet a gyereket.
Mikor fiatal lány voltam, mindig féltem hazamenni a sötétben. Az öregasszonyok talufosztáskor meg így esténként mindig beszélgettek boszorkányokról meg kísértetekről, hát akkor még elhittem. Mindig kísért valaki. A mi házunk a temető mellett volt. Hátul laktunk az udvarban, elől a Frigyesék laktak, az utcáról már hátraszaladtam. De egyszer összebeszéltek, és az Andor, a bátyám direkt keresztbefeküdt a szénatartó előtt, hogy majd felbuktam benne. Nem tudom már hogy jutottam be a házba, szaladtam mint egy őrült.
A Kácáf anyjára a fiúk azt mondták mindig, hogy boszorkány, mert mindig a kút káváján ült. Az udvarukban volt kút, és ő mindig a válón ült, nem a káván, de azt mondták, és aki a kútkáván ül, az boszorkány.
Voltak babonák. Az öreg Fejjelné, Anna néni egyszer jött nálunk, éppen halat ettünk, és adtam a Barnusnak is. Azt mondta, hogy ne adjak a gyereknek, mert néma lesz, mert amíg nem beszél a gyerek, nem lehet neki halat adni. A Cilli nagyapánk meg tiltott minket, gyerekeket mindig, hogy ne menjünk le a pincébe. Azt mondta, hogy ott sírnak a kereszteletlen gyerekek, vigyünk szenteltvizet, és kereszteljük meg őket. Persze úgy féltünk, dehogyis mentünk le.
A Bétus néni még gyógyított szájfájást ráolvasással. A ganajból húzott ki szalmaszálat, azzal hókuszpókuszolt, meg imádkozott vagy mormogott is közben. A Barnust én is elvittem hozzá. Nem akartam, de nem gyógyult meg, a nagyapa azt mondta vigyem el Bétus nénihez, majd ő meggyógyítja. Hát elvittem végül, aztán csak meggyógyult. Át akarta adni a tudományát, de nem tanulta meg tőle senki. A Bözsi, a menye nem akarta. Régebben a Tanárné, a Pelinek az anyja csinálta, ő adta át Bétus néninek. Az unokája, a Jutka megtanulta volna, de neki nem tanította meg, azt mondta, hogy ő nem lesz jó.
A Kácáf anyjára a fiúk azt mondták mindig, hogy boszorkány, mert mindig a kút káváján ült. Az udvarukban volt kút, és ő mindig a válón ült, nem a káván, de azt mondták, és aki a kútkáván ül, az boszorkány.
Voltak babonák. Az öreg Fejjelné, Anna néni egyszer jött nálunk, éppen halat ettünk, és adtam a Barnusnak is. Azt mondta, hogy ne adjak a gyereknek, mert néma lesz, mert amíg nem beszél a gyerek, nem lehet neki halat adni. A Cilli nagyapánk meg tiltott minket, gyerekeket mindig, hogy ne menjünk le a pincébe. Azt mondta, hogy ott sírnak a kereszteletlen gyerekek, vigyünk szenteltvizet, és kereszteljük meg őket. Persze úgy féltünk, dehogyis mentünk le.
A Bétus néni még gyógyított szájfájást ráolvasással. A ganajból húzott ki szalmaszálat, azzal hókuszpókuszolt, meg imádkozott vagy mormogott is közben. A Barnust én is elvittem hozzá. Nem akartam, de nem gyógyult meg, a nagyapa azt mondta vigyem el Bétus nénihez, majd ő meggyógyítja. Hát elvittem végül, aztán csak meggyógyult. Át akarta adni a tudományát, de nem tanulta meg tőle senki. A Bözsi, a menye nem akarta. Régebben a Tanárné, a Pelinek az anyja csinálta, ő adta át Bétus néninek. Az unokája, a Jutka megtanulta volna, de neki nem tanította meg, azt mondta, hogy ő nem lesz jó.
A szobáink földesek voltak, azt tapasztani kellett. Összeszedtük az úton a lószart, mert azzal volt jó, képzelheted, milyen szag volt akkor a házba. Akkor télen, mikor apám hazajött a havas csizmával, mind leolvadt a lábáról, felázott alatta a föld. Tapaszthattuk újra.
Mikor férjhez jöttem, még hárman laktunk itt az udvarban, a Rendesék, a Buliék meg mink. Az udvar közös volt mindig, mindenki végezte a dolgát, nem zavartuk egymást, így volt kialakulva minden, így volt természetes. Mikor Mari néni jött etetni a tyúkokat, szólt, hogy gyertek etetni, és minden jószág ment a maga gazdasszonyához, úgy voltak megszokva. Meg voltak jelölve, hogy melyik kié, az egyiknek a jobb lába bevágva, a másiknak a bal, a harmadiknak meg semmi, és azok kezdettől megszokták, hogy ki a gazdájuk, egyik se ment a másik gazdasszonyhoz enni. Volt mindenkinek tehene is, azok is jöttek, mentek az udvaron, kerítés se volt, minek, meg ki győzte volna mindig nyitogatni, zárogatni.
Elmondta 2011-ben
Lejegyezte Trifonovné Karajz Borbála
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése