Gazdaságtörténet

Kovács Lajos és Hauser Zoltán monográfiája alapján 

18. század

Őseink a letelepedés helyét körültekintően választották meg. Miután először a Somlyód-hegy oldalába telepedve szemrevételezték a környéket (ahol a Rákócziaknak valaha nagy majorsága volt), s ezt a helyet védtelen, széljárta helynek találták, úgy döntöttek, beljebb költöznek a Nagy- és Kis-Szava által északról körülzárt medencébe, amelyből csak dél felé van sima kijárás. A falut a medencéből egy alig kiemelkedő kis dombhátra építették, ezzel biztosítva magukat a talajvíz káros hatásai ellen. (Más kutatás szerint közbeeső lakóhely volt bizonyos ideig a Hibli domb, amely szintén nem bizonyult megfelelőnek.)

Őseink nem jókedvükből jöttek ide, az ő gazdasági nyomorúságuk találkozott az itteni kiürült és lepusztult, új tulajdonosok kezébe került volt Rákóczi-birtokok munkáskéz-hiányával. Ugyanakkor nem voltak teljesen pénztelenek, mert bizonyos összeggel kellett rendelkezniük, hogy csatlakozhassanak a telepesekhez, az útiköltséget saját maguk fizették. De minthogy a sváb területen a családi vagyont a legkisebb fiú örökölte, a többinek szerencsét kellett próbálnia valamerre. Mindent figyelembe véve is nem kis bátorság és elszántság kellett ahhoz, hogy elinduljanak messze földre új hazát, új megélhetést keresni maguknak.

„Az öregebbek elbeszélése szerint a község helyén hatalmas erdőség volt, s a letelepedés után az erdő kiirtásához fogtak a bevándorlók. Habár, nem egy évig az uradalom látta el őket mindennel, nagyon sanyarú volt a sorsuk. Fából építettek maguknak kunyhót, s abban pihenték ki nehéz munkájuk fáradalmait. Többen bele is untak ebbe az örökös munka hajszolásába, s elszökdöstek. De valószínű, hogy nem messze mentek, hanem a szomszédos községekben telepedtek meg, és idők folyamán beleolvadtak a magyarságba. Akik itt maradtak, a kiirtott területeket bevetették, s így kezdtek termelni. Első termelvényüknek eredményét azután egy kemencében sütötték meg, mind a 16 család. Ugyanis a sok munka lefoglalta őket, s így csak egy sütőkemencét állítottak fel. Ez is mutatja, hogy a legnagyobb testvéri szeretetben éltek egymással. Kitartó munkával aztán mind és mind több területet hódítottak el az erdőtől, s hozzáfogtak kőházak építéséhez.” (Kovács Lajos)

A megállapodás szerint az ország részéről 10, az uradalom részéről 3 év adó- és robot mentességet kaptak. A házépítéshez az uradalom erdeiből térítés nélkül hozhattak faanyagot, s a szegényebbek - kölcsönben - vetnivaló gabonát is kaptak. A mentességi idő leteltével rájuk is a Magyarországon szokott urbárium vonatkozik majd: évi 3 forint adó, 15 nap szolgálat jószággal vagy gyalogmunkával, természetben kilenced minden termésből (kivéve a házikert) és röghöz köttetés. Tartozásukat egy összegben róhatták le, és a robot pénzben is megváltható volt. Az erdőírtástól mint (részben) volt fekete-erdei erdőmunkások nem riadtak vissza. A családok anyagi tehetségüktől és képességüktől függően negyed-, fél- vagy egész telkeket kaptak, azonfelül 15 hold földet, kaszálót és szőlőskertet. Jól értettek a szőlőműveléshez is, közülük többen mint vincellérek is dolgoztak a környéken. Lehetőségük volt kocsmát működtetni, s annak hasznát a községre fordítani, maguk közül előljárókat és bírót választani, s német szokásaikat megtartani. Az élet így is nehezen indult, a hároméves adómentességet később még kettővel megtoldották. 

Földjeiket a pataki határból kanyarították ki, s mivel biztos határokat nem tudtak, sorozatos volt az összetűzés, a birtokvita. 

1759-60-as összeírások arról tanúskodnak, hogy 27 fél és 2 negyed telek volt a faluban (a fél telek kb. 8 hold), s az állatállomány összesen 11 ló, 30 ökör, 32 tehén, 24 disznó és 2 kecske volt.

1772-es összeírás szerint 

tűrhető állapotú szántóföldjeiken búzát, rozsot, árpát, zabot és kukoricát termelnek, de a szántóföld a lakosok számához képest kevés

elegendő rétjük van, azon jó széna s olykor sarjú is terem

a környékbeli városokban, vásárokban termelvényeiket értékesíteni tudják

az uradalomban jószágaik számára jó legelők vannak

ivó- és itatóvíz is van elegendő

tűzifájuk a pataki erdőből van, de épületfát innen nem kapnak

szőlőskertjeik a pataki szőlőhegyen vannak, ahol több szőlőt már megvettek, de újakat is telepítettek

az uradalmi erdőkben disznaikat bérért makkoltathatják

gyümölcsfáik vannak a szőlőskertekben és a házak kertjeiben

a közeli szőlőhegyeken pénzért dolgozhatnak

malom Patakon és Újhelyben van, ahol őröltethetnek

Mindemellett büszkén vallják, hogy ők nem jobbágyok, hanem szabad menetelű emberek, s gyarapodnak is: a családok száma a 16 betelepülő családról   1757-re 25-re, 1772-re 37-re nő. S ahogy szaporodnak, úgy válik számukra egyre szűkebbé a határ. Egyre több a nézeteltérés és a panasz, végül 1786-ban – amikor a Trautsonok halála után a birtok újra a kincstárra szállt – a kamara Nagy  és Kis Patak városnak adta a réteket a környező erdők alatt, azzal a megkötéssel, hogy így a károlyfalvi lakosok marháinak  is ad legelőt a városi erdőben, az ún. Vérmány dülő napkeleti részén a Kapitány-völgyig és a Nagy Szava dűlőnek az egész oldalát. A marhák itatására a Nyilazó völgyet, onnan visszafelé jövet északra a Nagy Vérmány végéig, a szekérútig.

Képek a falu környékéről Burger György pap albumából

19. század

„Ugyanis Trautsohn János Vilmosnak fia Károly, ki mint említettem, egyetlen gyermeke elhalt, úgy hogy mikor apja 1776-ban lehunyta szemét, örökös nélkül maradt a hatalmas vagyon. Így az uradalom ismét a kincstárra szállt, s annak a kezén maradt 1806-ig. Így több uradalmi igazgató fordult meg ez időben a birtokon. 1806-ban szerezte meg a birtokot herceg Brettsenheim Ferdinánd római szentbirodalmi herceg, aki felcserélte a Bodeni tó mellett lévő Lindaut e birtokkal. Terve az volt, hogy állandóan a birtokon fog lakni, de 1823-ban meghalt, s addig nem sikerült ezt megvalósítani. Halála után fia Ferdinánd lett a birtok ura 1855-ig. Akkortól pedig özvegye vezette a birtokot egészen haláláig, 1875-ig. ( …)

Öregebb svábok mesélik, hogy ez időben a hajdúk nagy szigorúságban hajtották végre a dézsmát. Egyiknek nagyanyja, aki megérte még az adóztatás idejét, az mondotta – „fizessétek szívesen az adót, s örüljetek, hogy nem ismeritek a dézsmát”.” (Kovács Lajos)

Az írásban lefektetett 1786-os „legelőcsere” után is sok cívódás volt a patakiakkal. Hadakozás van a kőbányák ügyében is. A falusiak szerettek volna a faházak helyett kőházakat építeni, és sérelmezik, hogy a betelepülési szerződés ellenére nem kapnak követ a házépítéshez, s a patakiak nem engedik őket követ bányászni a Kapitányvölgyi kőbányából. Gyakorlatilag a 19. század első felében a faluközösség (sokszor Trautsonfalvával összefogva) folyamatosan hadakozik földesuraival és a pataki városi előljárókkal az erdők, legelők és bányák használatáért, s ez a harc csak az 1848 utáni úrbéri rendezéssel ér majd véget. A szántók rossz minőségűek, a legrosszabbak közé tartoznak a pataki és regéci urdalmakban. (Oláh József). A falusi gazdák Újhely felé kezdenek terjeszkedni, a tehetősebbek egyre több földet vesznek meg újhelyiektől a Fekete-hegy alján (újra írtással teszik azokat művelhetővé) és a Veresharaszton.

  Falukép 1935

1829-ben 76 adóköteles lakosa volt a falunak (57 jobbágy, 6 zsellér, 11 felnőtt fiú és 1 leány, 1 kézműves), akik 63 házban éltek. Ezekben az években több járvány tizedelte a lakosságot és tűzvész pusztította a javakat. 

„… az 1841-ben történt tűzeset miatt a legtöbb ház leégett, de tehetségök nem volt, hogy az újabb lakásokat szebbekké és kényelmesebbekké építhessék. Az ezután épült házak is csak nád vagy szalmafedéllel készültek. A szabadságharc eredménye, amikor is a földjeiket földesuraktól megválthatták, már nagyobb lendületet adott a község fejlődésének és tulajdonképpen akkor következett be a község független élete.” (Kovács Lajos)

1851-ben a falu határa 385 hold, ebből 75 volt uradalmi kezelésben, 244 volt úrbéri szántó (15 ¼ telek), 61 hold rét. A lakosok száma: 480. Az 1869-es összeírás a háziállatokat is számba veszi, eszerint: 123 szarvasmarha, 152 sertés, 40 méhkas, 4 ló és 1 szamár van a háztartásokban. A falu jelenlegi szerkezete ekkor már kialakult. A járványokat kiheverték, a lakosság megszaporodott, anyagilag is gyarapodott, olyannyira, hogy 1877-ben új templom építésére is gondolhattak, s a tervet meg is valósították.

„1882-ben új temetőt is szentelnek, mert a régi már nem volt elég. Szorgalmasan munkálkodva ezen idők alatt is, a házak száma megkétszereződött, s a mindig több erdőirtás helyén szántóföldek lettek. Az „Adalékok Zvt” azt mondja „I. osztályú szántóföldje 252 hold”. Ez azonban csak része a község lakói birtokának, mert ezenkívül nagyon sokat vásároltak össze a szomszédos községek határaiból. (…) Pedig bajokkal kellett küzdeniök, mert 1890-ben, mikorra már a filoxera teljesen kipusztította a szőlőket, június 15-én isszonyu sáskasereg lepte el a veteményeket és pusztította. A legnagyobb pusztítást a sárospataki határban lévő birtokon vitt végbe. S mégis e megpróbáltatások közepette is meg tudták tenni, hogy az iskolát 1891-ben újból zsindelyeztetik. Ezen munkák elvégeztetéséhez meg a templomépítéshez senki sem járult hozzá pénzbeli adománnyal, s mivel a községnek kegyura nem volt, mindent a maguk keresményéből kellett fedezni. Hogy ebben el nem szegényedtek, sőt még amint mondom, újításokra is gondoltak, szorgalmuk mellett belterjes gazdálkodási módjuknak és két város (S.újhely és S.patak) közötti elhelyezkedésének köszönhető, mert a városokban termelvényeiket mindenkor jól értékesíthették. Az említett 1891-ben szerezte be a község az új fecskendőt, amit sajnos már abban az esztendőben tűznél kellett használni, ugyanis szeptember hó 10-én tűz ütött ki a nyugaton lévő házak egyikében és egy fél óra alatt az egész nyugati rész a lángok martaléka lett. A felbecsült tűzkár 58 000 forintot tett ki. Ez már oly sérelmesen érintette a község lakóit, hogy a károsultak megsegítésére mozgalom indult, minek eredménye 1200 forint készpénz lett. (Adakozók: F. M. minisztérium 300 forint, Jószív Egylet: 500 forint, gróf Walis Gyuláné 200 forint, Desseffy Sándor csanádi püspök, aki azelőtt Sárospatakon plébános volt, s így a községnek is plébánosa 200 forint). A házak jó része már ekkor biztosítva is volt, s így azokból, valamint az adományokból is a nyugati oldal teljesen újjá épült. E házak már szebb kiállításúak voltak, mert tetejüket zsindellyel és néhol cseréppel fedték. De a sors mintha csak azt akarta volna, hogy a község egyöntetűvé épüljön, ismét haragját töltötte a házakon 1894-ben ismét egy hatalmas tűzvész sepert végig a községen, elpusztítva most már a keleti oldalt az iskolával és a templommal együtt. Az erős szélben védekezni sem lehetett. E tűzvésznek hivatalosan megállapított kára 45 860 forint volt. A gyűjtés ismét megindult, s 660 forint gyűlt össze. (Adakozók: Szekernek Kálmán sárospataki plébános 50 f., Dr. Kun Zoltán 10 frt., herceg Windischrätz Lajos 100 frt., Jószív Egyesület 400 frt., Desseffy Sándor csanádi püspök 100 frt.) E tűzvész után újjá épült a keleti oldal is. A házak most már itt is zsindelyesek, sőt imitt-amott már cserepes ház is épült. A templomot és az iskolát még abban az esztendőben betetőzték. Így a község ismét a rendes kerékvágásba jutott és tovább fejlődött, 1898-ban egy 213 kg-os harangot is vásárolnak, amelyet nagy ünnepség keretében szenteltek fel és helyeztek el Isten dicsőségére a toronyban.” (Kovács Lajos)

         

 

Falukép, 1940-es évek

1876-tól a Brettsenheim-birtok szétosztódott a Waldbott, Mallboth és Windischgrätz családok között. Károlyfalva ekkor már önálló, felszabadult és fejlődő falu. Lakói próbálnak megélni és gyarapodni ki kisebb, ki nagyobb sikerrel. Az országos láz innen is többeket elcsal az újhazába, Amerikába szerencsét próbálni. A fennmaradt levelekből sok küszködés rajzolódik ki, sokan visszajönnek sikertelenül, de az ottmaradottak egy részének sikerül biztos egzisztenciát teremteni, s az itthoni rokonokat, s a falut, az egyházközséget is segíteni.

1890 körül a falu területe 526 hold, a lakosok száma: 405. Az állatállomány: 223 szarvasmarha, 115 sertés, 41 ló, 370 juh. A falu az állatok legeltetésére mindig alkalmazott csordást, kondást, gulyást, libapásztort. Lakhelyet is épített számukra: a Dózsa György utca elején (a mai szabadtéri színpad helyén) álló ún. cselédházat. A községnek saját csűrje volt, bikája volt, pálinkafőzdéje volt. Az egyéni porták is - kinek-kinek tehetsége szerint -  a gazdasági tevékenység céljára megfelelő építményekkel, szerszámokkal, eszközökkel fel voltak szerelve, az eszközök jó részét maguk a gazdák készítették, a szőlőjéhez minden gazdának megvolt a pincéje s a borkészítéshez szükséges eszközei. Néhány kézműves is mindig megélt a faluban: volt kovács és cipész, volt bolt és kocsma. A nagyobb gazdák szolgát, cselédet is tartottak.

   

A fennmaradásért és gyarapodásért folytatott napi küzdelem az ősökkel hozott szívóssággal és szorgalommal. változó körülményekhez való alkalmazkodással folyamatosan jellemzi az embereket: új területeket vásárolnak és írtanak, lankadatlanul harcolnak minden darab földért, a pusztulás után új szőlőt telepítenek, olyasmibe fognak, amivel addig nem foglalkoztak (juhot tenyésztenek), s emellett templomot és iskolát is építenek – miközben földhözragadt, egyszerű emberekként gürcölnek, civódnak, élik a mindennapi életet.

20. század

   

Mezőgazdaság, földművelés – ökör, ló, cséplőgép

„A község lakói mind földmívelők s belterjes gazdálkodást űznek. Földjeiket szeretik s azokat a legnagyobb gonddal és szorgalommal gondozzák. Ennek köszönhetik, mint már említettem, hogy sok mostoha körülményekből kiláboltak. Említésre méltó az, hogy egy-egy család 6–10 hízott sertést is leöl évenként, amelynek szalonnáját kitűnően elkészítik, a környéken szívesen veszik meg a Sváb-szalonnát. Zöldségfélét nem termelnek, úgy hogy ezeket a városokban szerzik be, sokszor még a maguk szükségletére is. Erdős vidék lévén, nagyon sok vadon termő gyógynövény található itt. Ezeket azonban nem szedik, mert olyankor gazdálkodásukban vannak elfoglalva. Az utóbbi időben azonban már a csipkebogyó szedését megkísérelték és annak árából meglehetős mellékjövedelemre tettek szert. A gyümölcs nagyobb mértékű termesztése irányában most folyik az érdeklődés. Az utóbbi időben több ezer gyümölcsfát is ültettek. Ezen telepítésekre pedig nagy szükség volt, mert az 1929 évi hideg tél a gyümölcsfák 50–60 százalékát kipusztította. Ilyen hőmérsékleti különbségek nem szoktak előfordulni, s ilyenre nem is emlékeznek. (…) Az éghajlat is elég kedvező, mert a hegyek által északi széltől védettsége miatt a növények kb. két héttel hamarabb fejlődnek ki, mint a hegyek északi oldalán elterülő községekben. A csapadék mennyisége is kedvező a többi vidékekhez viszonyítva.

Az erdők és legelők közbirtokossági tulajdonban vannak, a fakitermelés, tüzelő biztosítás és a legeltetés a falu közösen intézett ügye.

Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy a lakosok mindig a saját erejükre voltak utalva s a csapásokat is legtöbb esetben a maguk szorgalmával, igyekezetével kellett kiheverniök. Ennek hatása meg is látszik a nép lélek kifejlődésén is. Templomukra és iskolájukra nagyon büszkék, s ha valaki érdeklődik azok állapota iránt, nem mulasztják el megemlíteni, hogy azokat saját erejükből építették és tartják fel. Mivel anyagiak tekintetében is a környék lakosainak anyagi helyzetéhez viszonyítva meglehetősen jól állanak (családonként átlag 25–30 holddal rendelkeznek) kissé büszkék, jobban mondva rátartiak. A vendéget azonban szeretik.” (Kovács Lajos, 1936)

    

Kereskedelem a faluban

A gyarapodás folytatódik: közösen vásárolnak a falubeliek erdőrészeket a pénzhamisításban lebukott Windischgrätz herceg birtokából a Nyilazó-völgyben és a vencsellei Borsos-testvérektől a Megyer-hegy oldalában. A területeket az erdőbirtokosság keretében közösen művelik a tulajdonosok. Egyes gazdák a technikával is lépést tartanak, Frei János (Brigal) cséplőgépet vásárol (csak a téeszesítéssel kénytelen majd megválni tőle). Az 1930-as években épül a községbe jövő és az onnan Rudabányácskára vezető út, a munkából a falusiak is kiveszik a részüket pénzbeli résztvállalással és munkával egyaránt, tudják, hogy az új jó minőségű utak az ő érdekeiket is szolgálják majd. 1943-ban a villanyáramot is bevezették. A bekötőútra néző bolt és kocsma már a 20. század elején megépült, s megalakult a faluban 1904-ben a Károlyfalva és Vidéke Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet, később a Hangya Szövetkezet. A szövetkezeti bolt mellett magánkereskedések is működtek (Stark Herman, Winkler Antal). A Hangya Szövetkezet 1949-ben Földműves Szövetkezetté alakult.

      

Újhelyben értékesítik termelvényeiket

Szüret a Gergelyhegyen, 1930-as évek

Első gépek

A háború után megváltozik a világ: földigénylő bizottság alakult, és 1947-ben konfliktusokkal ugyan, de megtörtént a földosztás: erdőt osztanak 60 szegényebb gazdának. Ezt követően a gazdaságok több mint fele 5-10 holdas, 1/4-e 0-5 holdas, 1/5-e 10-20 holdas, 1/5-e 20 holdnál nagyobb területű lesz. Ebből látszik, hogy a Kovács Lajos által 1936-ban festett kép kissé idealizált. Megindul a faluban is pártosodás. Az újhelyi Nemzeti Bizottság 1948-ban az 1848-as forradalom centenáriuma szellemében munkaversenyre, többtermelésre hív fel minden új és régi gazdát, célul tűzve mindenki elé ezáltal a Kossuth-díj elnyerését. Termelési verseny indul minden területen felelősök kijelölésével: terménybegyűjtés, tarlóhántás, gyomirtás, behordás, cséplés. 1951-ben egyenesen Rákosi Mátyásnak írnak levelet, neki ajánlják fel a munkaversenyt, például két-két gazda versenyre hívta egymást az őszi mélyszántás mielőbbi befejezésében. Mindeközben az ötvenes években óriási a nyomor, a kötelező beszolgáltatás minden tartalékuktól megfosztja az embereket.

A községi tanács 1958-ban kezd tárgyalni a tanácsház építéséről. A ház a lakosok beszedett adójából épülne, de ezzel nem mindenki ért egyet, társadalmi munkát sem szívesen vállalnak benne. A világ kitágult, a külvilág egyre erőszakosabban tört be a falu életébe, és hozta hordalékát, egyre kevésbé érezhette úgy az egyes ember is és a község is, hogy önmagától függ, maga alakítja a sorsát; így az áldozathozatalra is egyre kevésbé volt hajlandó. Az ötvenes években elkezdődött a zárt falusi közösség fellazulása, a régi hagyományos világ felbomlása. 

      

Téesz-életképek

A lakosság nagy része ekkor még mindig a mezőgazdaságban dolgozott. 1960-ban már a központi téma a nagyüzemi termelés, az országos mozgalomnak megfelelően a faluban megindul az „agitálás”, a téesz-szervezés. Választás elé kerül mindenki, vannak, akik lelkesen agitálnak a téesz mellett, az emberek többsége bizonytalan, az asszonyok sírnak, úgy érzik, elveszik a földjüket, állataikat, mindenüket. Végül beadják a derekukat, csak egy agglegény marad ki a közösből (Hoffmann József), aki aztán folyamatosan elszigetelődik a falu életéből. Sokan a közeli városokban keresnek megélhetést: a vasúthoz és az újhelyi ipari üzemekbe járnak be dolgozni, főképp a fiatalok. Új élet kezdődik a Szorgalom elnevezésű termelőszövetkezetben, melynek helyi vezetője van Velti Vendel személyében. A közös sors új közösséget teremt, amelynek megvan a hangulata, s megvannak az ellentétei is. Sok mindennel próbálkoznak a borsótól a dinnyéig, istállót építenek, a volt Teleki kúriában tyúktelep kap helyet, de a Szorgalom tsz önállósága csak 4 évig tartott. Csatlakoztak (kénytelenek voltak?) az újhelyi Új Erő téeszhez. Ezután már fokozatosan csökkent és elöregedett a tagság, a bentmaradtak is egyre inkább alkalmazottaknak, s nem tulajdonosnak érezték magukat az újhelyi, idegen városiak által vezetett téesz tagjaként. A fiatalok nemcsak eljártak dolgozni, de sokan el is költöztek, a lakosság lassan csökkenni kezdett, s egyúttal elöregedett. Kazincbarcika, Leninváros, Miskolc több károlyfalvi fiatalnak lett otthona. A közeli városok kényelme is elcsábított a felnövekvő generációból lakosokat. Az élet ugyanakkor egyre komfortosabb lett a faluban is. A házakat átépítik, kibővítik, többüket az akkor divatos kockaházak formájára, s a régi szép egységes falukép mindenképpen eltűnik. A kis háztáji gazdasága azonban még mindenkinek megvolt, azoknak is, akik nem a mezőgazdaságban dolgoztak. Szőlőjét is mindenki művelte, a termést a Tokaji Állami pincegazdaságnak jórészt frissen préselt must formában értékesítették, és a pincékben borral telt hordók sorakoztak. Állatokat tartottak, tehén, disznó, baromfi minden udvarban volt. A hetvenes-nyolcvanas években még tiszta, rendezett és művelt volt az egész határ  s valamennyi árok. A mezőgazdasági munkák megannyi alkalmat jelentettek a közös időtöltésre, jó értelemben is egymásra, egymás segítségére voltak utalva az emberek, a faluközösséget még az életforma, a szükség éltette. Az ingázás és az iparban dolgozó családtagok jóvoltából megjelentek az első személygépkocsik, a téesz a kor követelményeihez igazodva traktorokkal, munkagépekkel végezte a falu határának művelését.

   

A szőlőhegyen

A háztáji és a kiskert minden család éléstárának alapja volt

Az önállóság elvesztése a 80-as években véglegesedett a Sátoraljaújhelyhez csatolással. Előbb az általános iskola felső tagozata, majd később a teljes iskolai oktatás megszűnt. 

Majd jött a rendszerváltozás, s a már megindult erózió beteljesedett. Felbomlott a termelőszövetkezet, amely addig még egy kis közösséget képezett a tagok között. Az önálló megélhetés közös gondja többé nem tartotta egyben a falu lakóit, mindenki a maga útján próbálta a boldogulását keresni. Meglehet az új és megváltozott körülmények között egy önálló önkormányzat sem tudta volna/tudná betölteni funkcióját a régi értelemben. A régi közös földek újra egyéni tulajdonosok kezébe kerültek, akik anyagi erő vagy más feltétel híján nem mindig művelik azokat a jó gazda módjára. Háztáji gazdasággal nagyon kevesen foglalkoznak, állat szinte már egyáltalán nincs a faluban. A határ megművelését néhány magángazda által üzemeltetett erőgép jórészt bérmunkában oldja meg. A falu határában lévő erdők egyrészt az állami erdőgazdaság, de nagyobbrészt új, nem helybéli tulajdonosok kezébe kerültek. Kezdetben megindult a kitermelés, de mintegy 10 év alatt visszatért a hatóság által szigorúan ellenőrzött gazdálkodási rend, a tulajdonosoktól függetlenül. A régi – egyéni földekhez, szőlőkhöz vezető – gyalogutakat felveri a gaz, a kirándulóhelyeket is benőtte az erdő. A fiatalok többségében elköltöznek, az egyedül maradt öregek lassan kihalnak, a főutcai házak közül egyre több a lakatlan, gazdátlan. Ugyanakkor a városi önkormányzat jóvoltából az infrastruktúra nagy fejlődésen megy át: vízvezetékhálózat és szennyvízcsatorna épült, később gázvezeték, az utakat is aszfaltozzák minden utcában.  „Városiak” lettünk, mondhatni Újhely kertvárosa. Az emberek újhelyi és pataki munkahelyeken, főleg a szolgáltatásban találnak, ha találnak munkát s az őket összekötő szálak egyre vékonyabbak.

   

Gyarapodunk és pusztulunk

A rendszerváltás sokkja után, a 90-es évek vége a magángazdálkodásban némileg kedvezőbb képet mutat. Néhány volt nagyüzemi szőlőt felújítottak, kevés újat is telepítettek. A faluban néhány elhagyott ház új gazdára talált, részben a városból költöznek ki idegenek vagy volt falusiak leszármazottai, részben egy felnövekvő generáció próbál ittmaradni. Kiépült a telefonhálózat, viszonylag jó minőségi internetvonalak is ideértek. A javuló mobiltelefonos hálózat is könnyebbé teszi az életet. Divatos lett a lokálpatriotizmus. Azonban a gazdasági erőt továbbra is a két közeli város vonzása adja. A helyi autóbuszjárat napi 5-6 járatpárral köti a „résztelepülést” Sátoraljaújhelyhez, és majd ennyi Sárospatakhoz. A politika és a társadalom mindinkább figyelmet fordít a nemzetiségi létre, megalakult a kisebbségi önkormányzat, a város által is felkarolt, volt iskolaépületet betöltő nemzetiségi óvoda vonzása üde színfoltot jelent. A turizmus, a pihenési ipar bár kezdetlegesen, de kezd nyiladozni: halastó, pihenőpark a Gát közelében, erdei iskola magán-vállalkozásban, ami némi szálláshelyet is teremtett a községben. A Zempléni tájvédelmi körzet közelsége némileg élénkülő turistaforgalmat generál. A felújított turistautak, a közeli természeti csoda: a Megyer-hegyi tengerszem, valamint az egyre népszerűbbé váló pinceturizmus és a vadászat újjászervezése egyre több idegent is a falu közelébe vonz. Bár a környékhez képest alacsonyabb színvonalon mutatkoznak jelei, de kétségtelenül elindult a faluban is az ezirányú változás.  

21. század

Az ezredforduló után a falu határának mezőgazdasági képe bár lassan változik, de kedvező irányba. Vannak még műveletlen termőföldek, de az országos kampányszerű gyommentesítési akciók és a borkultúra divattá válása a kedvezőbb fekvésű ültetvényeket művelésbe vonja, a képet rendezettebbé teszi. A falu külterületein élők között egyre népszerűbb a kisállattartás, több tanyasi lakó udvarában, körletében kecskék, birkák, mindenféle baromfi, nyúl fedezhető fel. A felső- és a középső pincesoron a villany bevezetése, sok pince felújítása jelzi a divat terjedését. Az energiaszektor átalakulása, a folyékony energia és a gáz árának változása megnövelte a tűzifa értékét. Az erdőben végzett munka értékessé válik, ez ad némi többletmunkát a környék gépeinek, és az erdőgazdaságban növeli a foglalkoztatást. Néhány teljesen új lakóház jelent meg a faluban; építtetőik, lakóik csak részben vagy egyáltalán nem kötődnek a falu múltjához. Kialakításukról kitűnik, hogy lakóhelynek készülnek, és nem a falusi gazdálkodás helyszínei lesznek. A régi porták is ilyen jelleggel újulnak meg. Kezdeményezés indult a faluban a múlt emlékeinek megőrzésére. Egyrészt az emberek környezetükben is szeretik megtartani a régi munkavégzés eszközeit. Udvarokon itt-ott egy régi szekér, eke, járom, az erdei iskolában néhány apróbb-nagyobb összegyűjtött tárgy látható az egy két napra ide érkező gyerekek okulására. A szomszédos települések (Bányácska, Hercegkút) gyűjteményei is hasonló emlékház létrehozására sarkallják a közösség vezetőit. 

       

Kertváros?

Trifonovné Karajz Borbála – Trifonov Tamás, 2011

(A képek falusiak felvételei, magántulajdonban)

További felhasznált irodalom: 

Oláh József: Föld- és szőlőművelés a sárospataki és regéci  uradalmakban a XIX. század első felében = Agrártörténeti szemle 1964/1-2.