Kovács Lajos: Károlyfalva monográfiája

KÁROLYFALVA MONOGRÁFIÁJA

Készítette: Kovács Lajos r.k.k. tanító 

Károlyfalva, 1936. június hó 1-jén 

Általános leírás

Károlyfalva kisközség Zemplén vármegyében, Sátoraljaújhelytől, a vármegye székhelyétől 7,5 km-nyi távolságra délnyugati irányban, és Sárospataktól, járási székhelytől 6 km-nyire északi irányban fekszik. A két város között lévő műúttól 700 m távolság választja el. Az Észak-hegyaljához tartozó hegyek által félkörben határolt medencében épült. Nevét Trautsohn Károlyról, a birtokos régi urának fiáról kapta. Körülötte a következő városok és községek vannak: Sátoraljaújhely (északkeletre), Végardó (kissé délkeletre), Sárospatak (délre), Hercegkút (délnyugatra), Makkoshogyka (nyugatra) és Rudabányácska (északkeletre).

A község keletkezésének története

A község keletkezésének történelme szorosan összefügg Sárospataknak, a kuruc-labanc világ utáni történelmével. Ugyanis az 1697. her. Waudemont császári tábornok alaposan megtizedelte. 

De később a II. Rákóczi féle szabadságharc leverése után az országban kitört kolera (csoma) járvány, mely e vidéken kétszer is dühöngött, a lakosságot nagy részben kipusztította. 

II. Rákóczi Ferenc idegenbe menekülése után birtoka, melyhez a község is tartozott, a királyi kincstárra szállott. Rövid időre rá Trautsohn János Lipót, ki Donát fejedelme III. Károly rokona és I. József kamarása volt, ígéretet kapott I. Józseftől, hogy a Rákócziak birtokának e részét megkapja. 

A Trautsohn család a magyar nemesek sorába már ekkor fel volt véve, mert Trautsohn Pál Sixtus már 1609-ben nyerte ezt el. Így semmi akadálya sem volt annak, hogy későbbi utóda a már említett Trautsohn János Lipót fejedelem ezt az uradalmat magának és fiú utódainak megvegye. 

Így történt aztán, 1720-ban e vétel 200 000 rénesi forintért be is következett. Utána fia, János Vilmos következett, aki alatt bejöttek községünk és a szomszédos Hercegkút sváb lakosai. 

Maga a birtokos nagyon keveset tartózkodott itt Du Jardin báró, aki 1740-től az uradalom igazgatója volt, látva a nagy néptelenséget és munkás kéz hiányát, ő telepítette le közvetlenül ide a svábokat. 

E telepeseket valószínűleg a német–francia határ mentéről hozatta (Schwarczwald, Würtenberg, Belfort), mert a családok nevei között franciás eredetűek (Brogli, Lauber) vannak. Az utat szekereken tették meg a Duna mentén haladva. 

A mai nemzedék kb. negyedik leszármazottja a bevándorlóknak, s így személyes emlékeik nincsenek, de az öregebbek egységesen mesélik, hogy mintegy 46 család tette meg ezt az utat. 30 család a mai Hercegkúton és 16 család Károlyfalván telepedett le. Az Adalékok Zemplén megye történelméhez című munkában a telepítésről annyi van bejegyezve, hogy "„754-ben építtetett és telepíttetett be svábokkal Carldorf és Trautsohndorf” (t. i. Károlyfalva és Hercegkút). A telepítés éve tehát az 1754. esztendő, s közvetlen telepítő Du Jardin báró. De megemlékezésképpen az egyik községet a birtok uráról Trautshondorfnak, később Trautsonhnfalvának (ma Hercegkútnak) nevezték el. 

A mi községünket pedig a birtokos herceg egyetlen fiáról Károlyról, eleinte Carldorfnak, majd az 1896. évtől kezdődőleg Károlyfalvának nevezték el (ez lefordítása német nevének).

Az öregebbek elbeszélése szerint a község helyén hatalmas erdőség volt, s a letelepedés után az erdő kiirtásához fogtak a bevándorlók. Habár, nem egy évig az uradalom látta el őket mindennel, nagyon sanyarú volt a sorsuk. Fából építettek maguknak kunyhót, s abban pihenték ki nehéz munkájuk fáradalmait. Többen bele is untak ebbe az örökös munka hajszolásába, s elszökdöstek. 

De valószínű, hogy nem messze mentek, hanem a szomszédos községekben telepedtek meg, és idők folyamán beleolvadtak a magyarságba. Akik itt maradtak, a kiirtott területeket bevetették, s így kezdtek termelni. Első termelvényüknek eredményét azután egy kemencében sütötték meg, mind a 16 család. Ugyanis a sok munka lefoglalta őket, s így csak egy sütőkemencét állítottak fel. Ez is mutatja, hogy a legnagyobb testvéri szeretetben éltek egymással. Kitartó munkával aztán mind és mind több területet hódítottak el az erdőtől, s hozzáfogtak kőházak építéséhez. Ezen épületek közül azonban már úgy mint volt, egy sincs meg, mert azokat vagy átépítették és bővítették, vagy pedig lebontva újból építették. Ma a legrégibb ház 1845-ben épült. Voltak közöttük ügyes kezűek, akik a Nyilazó erdőben talált kőbányában kereszteket faragtak az elhaltak sírjaira.

Templomot 1777-ben építettek. A templom kőből épült ház alakú volt, mely tetőzetének előrészén fából épített kis torony magaslott ki, mint általában a kápolnáknál. A ma is élő öregebbek közül többen emlékeznek a templomra, mert egészen 1877-ig állott. (Ekkor építettek ugyanis új templomot.) Az öregek elbeszélése alapján meg is rajzoltam a templom képzeletbeli rajzát, amit melléklek. Mikor ezt megmutattam az elbeszélőknek, ilyennek ismerték azt el. Mind a két sarkán hatalmas kőtömb állott, nehogy a mellette elhaladó szekerek a falat lehorzsolják. Kerítése nem volt, mert a ma álló iskola előtti úttesten ajtajával dél felé volt építve. Mivel ez az akkori község központjára esett, mind a két oldalon út vezetett mellette. A nyugati oldalon egy keskenyebb, a keleti oldalon pedig egy szélesebb. A szomszédságban lévő házak udvarába is nehezen lehetett befordulni, nemhogy kerítést lehetett volna köréje csinálni. A kórus is csak kezdetlegesen, fából épített emelvény volt, ahová létrán járt fel az akkori „száraz kántor”, mert orgona nem volt. Pappal Sárospatakról voltak ellátva.

Iskola azonban ezután még sokára épült. Csak magán házaknál tanította egy-egy értelmesebb ember gyermekeket, akiket „Schulmeister”-nek neveztek. Ezen idő alatt azonban a birtokos személyében is változás történt. Ugyanis Trautsohn János Vilmosnak fia Károly, ki mint említettem, egyetlen gyermeke elhalt, úgy hogy mikor apja 1776-ban lehunyta szemét, örökös nélkül maradt a hatalmas vagyon. Így az uradalom ismét a kincstárra szállt, s annak a kezén maradt 1806-ig. Így több uradalmi igazgató fordult meg ez időben a birtokon. 1806-ban szerezte meg a birtokot herceg Brettsenheim Ferdinánd római szentbirodalmi herceg, aki felcserélte a Bodeni tó mellett lévő Lindaut e birtokkal. Terve az volt, hogy állandóan a birtokon fog lakni, de 1823-ban meghalt, s addig nem sikerült ezt megvalósítani. Halála után fia Ferdinánd lett a birtok ura 1855-ig. Akkortól pedig özvegye vezette a birtokot egészen haláláig, 1875-ig.

Öregebb svábok mesélik, hogy ez időben a hajdúk nagy szigorúságban hajtották végre a dézsmát. Egyiknek nagyanyja, aki megérte még az adóztatás idejét, az mondotta – „fizessétek szívesen az adót, s örüljetek, hogy nem ismeritek a dézsmát”.

1848/49. szabadságharcban kevesen vettek részt, csak egy Naán nevezetű volt, aki a harcosok közé állott. majd ennek leverése után oroszok is megfordultak a községben, akikről úgy emlékeznek meg, hogy a zöld diót és tököt fogyasztották. Különben a lakosok tőlük kárt nem szenvedtek.

Ezideig sok bajjal, gonddal küzdött a népesség. nem is fejlődött kellőképpen. Elbeszélés szerint ekkor még csak mintegy 30–35 ház állott, s azok is náddal vagy szalmával fedettek voltak. Pedig az 1841-ben történt tűzeset miatt a legtöbb ház leégett, de tehetségök nem volt, hogy az újabb lakásokat szebbekké és kényelmesebbekké építhessék. Az ezután épült házak is csak nád vagy szalmafedéllel készültek. A szabadságharc eredménye, amikor is a földjeiket földesuraktól megválthatták, már nagyobb lendületet adott a község fejlődésének és tulajdonképpen akkor következett be a község független élete. Egyedül csak a kolera járvány volt az, mely a község lakóinak számbeli gyarapodását megakasztotta, de vagyonilag így megmaradtak jobban állottak, mert a megmaradt birtokrészt is ők örökölték. E jobb anyagi viszonyok eredményezték aztán, hogy 1863-ban iskolát építettek egy teremmel, s a gyermekek tanítására tanítót is hívtak. Az első tanító Nevelős Adolf volt. A tanítás ekkor még német nyelven folyt. Csak a későbbi évtizedekben változott át a tanítási nyelv először részben, majd egészben magyarrá.

Az 1870-es évekre már kiheverte a község a kolerajárványt és annyira megszaporodott a lakosság, s anyagiakban is jól állván, új templom építéséhez fogtak. E templom építésének történelmét, ami az 1877 évben történt, részletesen megírta Brogli János a község akkori bírája, majd törvénybírája. Érdekes ebben az, hogy erős vita volt afölött, vajon a régi helyére, avagy akkor az út mellett elterülő játszótérre építsék-e a templomot. Az „alvég” azon vitázott, hogy ha a játszótérre építik akkor nem lesz szép helyen, mert a községbe jövő nem láthatja mindjárt a templomot. Így ezek a régi helyre kívántak építeni, mert az a hely e szempontnak kedvező volt. A „felvég” pedig azon erősködött, hogy a játszótérre kell építeni, mert a régi kistemplom mellett is alig lehetett nekik elmenni megrakott szekérrel, s ha most a nagyobb templomot felépítik, ők nem fognak tudni elhajtani mellette. Végül is az utóbbi szempont győzött, s elhatározták, hogy az út melletti részre építik. Ezek után fogtak hozzá a régi templom lebontásához. Mikor az oltár háta mögötti falat már majdnem teljesen lebontották, a falban találtak egy faragott kőből készített ládácskát, melyben három darab rézpénz és két ólomlemez vastagságú ezüst pénz vala rejtve. A ládikóról a templom építést naplószerűen leíró nem emlékszik meg többet, de megkérdeztem az öregebbeket, akik azt mondták, hogy a benne talált pénzzel, valamint az akkor forgalomban lévő pénzegységből is néhányat beletéve, az új templom falában is ugyanúgy, mint a régiben volt, az oltár háta mögötti falba, mintegy térdmagasságban, tehát 50–60 cm-re helyezték el. Így annak ma is ott kell lennie.

Az építés egyes fázisainak befejezésekor ünnepségeket is rendeztek, amikor szavalatokkal, felköszöntőkkel üdvözölték a templomépítőket. Az építés csak a következő esztendőben lett befejezve, s azt 1878. június 10-én szentelte fel Prámer Alajos tolcsvai főesperes. 

Ez új templomban már orgona is építtetett.

1882-ben új temetőt is szentelnek, mert a régi már nem volt elég. Szorgalmasan munkálkodva ezen idők alatt is, a házak száma megkétszereződött, s a mindig több erdőirtás helyén szántóföldek lettek. Az „Adalékok Zvt” azt mondja „I. osztályú szántóföldje 252 hold”. Ez azonban csak része a község lakói birtokának, mert ezenkívül nagyon sokat vásároltak össze a szomszédos községek határaiból. Ma is az a helyzet, hogy kétszer annyi birtok van idegen község területén, mint a község belső területén. Ma a község egész határa 524 kath. hold. Pedig bajokkal kellett küzdeniök, mert 1890-ben, mikorra már a filoxera teljesen kipusztította a szőlőket, június 15-én isszonyu sáskasereg lepte el a veteményeket és pusztította. A legnagyobb pusztítást a sárospataki határban lévő birtokon vitt végbe. S mégis e megpróbáltatások közepette is meg tudták tenni, hogy az iskolát 1891-ben újból zsindelyeztetik. Ezen munkák elvégeztetéséhez meg a templomépítéshez senki sem járult hozzá pénzbeli adománnyal, s mivel a községnek kegyura nem volt, mindent a maguk keresményéből kellett fedezni. Hogy ebben el nem szegényedtek, sőt még amint mondom, újításokra is gondoltak, szorgalmuk mellett belterjes gazdálkodási módjuknak és két város (S.újhely és S.patak) közötti elhelyezkedésének köszönhető, mert a városokban termelvényeiket mindenkor jól értékesíthették. 

Az említett 1891-ben szerezte be a község az új fecskendőt, amit sajnos már abban az esztendőben tűznél kellett használni, ugyanis szeptember hó 10-én tűz ütött ki a nyugaton lévő házak egyikében és egy fél óra alatt az egész nyugati rész a lángok martaléka lett. A felbecsült tűzkár 58 000 forintot tett ki. Ez már oly sérelmesen érintette a község lakóit, hogy a károsultak megsegítésére mozgalom indult, minek eredménye 1200 forint készpénz lett. (Adakozók: F. M. minisztérium 300 forint, Jószív Egylet: 500 forint, gróf Walis Gyuláné 200 forint, Desseffy Sándor csanádi püspök, aki azelőtt Sárospatakon plébános volt, s így a községnek is plébánosa 200 forintot.). A házak jó része már ekkor biztosítva is volt, s így azokból, valamint az adományokból is a nyugati oldal teljesen újjá épült. 

E házak már szebb kiállításúak voltak, mert tetejüket zsindellyel és néhol cseréppel fedték. 

De a sors mintha csak azt akarta volna, hogy a község egyöntetűvé épüljön, ismét haragját töltötte a házakon 1894-ben ismét egy hatalmas tűzvész sepert végig a községen, elpusztítva most már a keleti oldalt az iskolával és a templommal együtt. Az erős szélben védekezni sem lehetett. E tűzvésznek hivatalosan megállapított kára 45 860 forint volt. A gyűjtés ismét megindult, s 660 forint gyűlt össze. (Adakozók: Szekernek Kálmán sárospataki plébános 50 f., Dr. Kun Zoltán 10 frt., herceg Windischrätz Lajos 100 frt., Jószív Egyesület 400 frt., Desseffy Sándor csanádi püspök 100 frt.) E tűzvész után újjá épült a keleti oldal is. A házak most már itt is zsindelyesek, sőt imitt-amott már cserepes ház is épült. A templomot és az iskolát még abban az esztendőben betetőzték. Így a község ismét a rendes kerékvágásba jutott és tovább fejlődött, 1898-ban egy 213 kg-os harangot is vásárolnak, amelyet nagy ünnepség keretében szenteltek fel és helyeztek el Isten dicsőségére a toronyban.

Földrajzi és gazdasági adatok

A község helyrajzát már nagyjából előbb említettem, s most inkább e hely megválasztásának szempontját akarom kifejteni.

Elbeszélés szerint a községtől délfelé eső Somlyód nevű dombon telepedtek meg a bevándorlók, ahol állítólag II. Rákóczi Ferencnek egy méhese volt. Valószínű az is, hogy pár hetet ezen a dombon tartózkodtak, amíg az új környéket jobban meg nem ismerték. Mikor pedig megismerték, belátták, hogy az említett domb nem megfelelő az állandó letelepedésre, mert nyílt helyen lévén, a szél nagyon járta, hanem inkább oly helyet kellett keresniök, ahol a hideg északi széltől meg lesz védve az otthonuk. S úgy látszik, erre legmegfelelőbbnek találták a község mai helyét, mert ezt a Nagy és Kis Száva teljesen megvédi az északi széltől, habár így egy körülzárt medencében helyezkednek is el, amelyből csak dél felé van sima kijárás. E szempont vezethette a letelepedőket. 

A községet így egy, a medencéből alig kiemelkedő kis dombhátra építették, amelyet valószínűleg a víz a hegyekből lehordott törmelékekből épített ki. Ezzel akarták biztosítani magukat a talajvíz káros hatásától, hogy ide építették a házaikat. Nagyobb folyó a község határában nincs, csak apróbbak, amelyek források vizét viszik le a Bodrogba és a Ronyvába. Ezek legnagyobb része is a nyári időkben kiapad s csak egyik-másik marad meg. Pedig hegyek tekintetében nem szűkölködik a község, mégis kevés a forrás vize. Úgy látszik a talajban lévő agyagréteg (víz át nem eresztő réteg) nagyon kevés helyen éri el a föld felszínét. Ez a kutak vízellátó képességéből is megállapítható. Ugyanis a kutak hiába 8–10–12 méter mélységűek, melegebb és esőtlenebb nyár idején kiapadnak. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a kutak vizei a talajvízből gyűlnek össze, nem pedig a hegyek általában bővizű forrásai táplálják azokat. A kútvíz itt meszet tartalmaz és így nem a legkellemesebb ízű. 

A hegységek és a körülvevő dombsorok nevei a következők: Hibli, Kis-Szava, Nagy-Száva, Bancsi Hosszú hágó, Megyer, Gát). A hegyek kialakulása eroziós, de a dombok már víz által alkotottak. Szépséget kölcsönöz a vidéknek az, hogy a dombok szelíd hajlásúak és eléggé jó talajúak, jó szántóföldek, ami a szemnek is kellemes látványt nyújt. A hegyek között gyönyörű szép dús pázsitú völgyek vannak, amelyeket a szomszédos város lakói szívesen keresnek fel. Sőt, több alkalommal messzebbről is (pl. Nyíregyháza) nagy csoportokban jönnek el megnézni a szép tájakat. 

Különösen szép a Kalajka nevű völgy. A hegyekről pedig nagyon szép kilátás van a Bodrogközre. Szép még a Megyer tetején lévő régi kőbánya is, melyet a víz elárasztott s most hatalmas sziklafalakkal körülzárt tengerszemnek tűnik fel. E helyet is nagyon sokan keresik fel.

A község lakói mind földmívelők s belterjes gazdálkodást űznek. Földjeiket szeretik s azokat a legnagyobb gonddal és szorgalommal gondozzák. Ennek köszönhetik, mint már említettem, hogy sok mostoha körülményekből kiláboltak. Említésre méltó az, hogy egy-egy család 6–10 hízott sertést is leöl évenként, amelynek szalonnáját kitűnően elkészítik, a környéken szívesen veszik meg a Sváb-szalonnát. Zöldségfélét nem termelnek, úgy hogy ezeket a városokban szerzik be, sokszor még a maguk szükségletére is. Erdős vidék lévén, nagyon sok vadon termő gyógynövény található itt. Ezeket azonban nem szedik, mert olyankor gazdálkodásukban vannak elfoglalva. Az utóbbi időben azonban már a csipkebogyó szedését megkísérelték és annak árából meglehetős mellékjövedelemre tettek szert. A gyümölcs nagyobb mértékű termesztése irányában most folyik az érdeklődés. 

Az utóbbi időben több ezer gyümölcsfát is ültettek. Ezen telepítésekre pedig nagy szükség volt, mert az 1929 évi hideg tél a gyümölcsfák 50–60 százalékát kipusztította. Ilyen hőmérsékleti különbségek nem szoktak előfordulni, s ilyenre nem is emlékeznek. Rendkívüli természeti tüneményről is csak egy alkalommal tudunk. Ez pedig egy földrengés volt. Erre azonban személyesen senki sem emlékszik, mert kb. az 1800-as évek közepe táján történt. Csak hallás után mesélik, hogy a földlökések oly erejűek voltak, hogy a falakon a tányérok meglódultak s a szőlőkarók egyik-másika helyéről kimozdult. Károsodás ebből a község lakóit nem érte, mert semmi sem rongálódott meg. 

Az éghajlat is elég kedvező, mert a hegyek által északi széltől védettsége miatt a növények kb. két héttel hamarabb fejlődnek ki, mint a hegyek északi oldalán elterülő községekben. 

A csapadék mennyisége is kedvező a többi vidékekhez viszonyítva.

Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy a lakosok mindig a saját erejükre voltak utalva s a csapásokat is legtöbb esetben a maguk szorgalmával, igyekezetével kellett kiheverniök. Ennek hatása meg is látszik a nép lélek kifejlődésén is. Templomukra és iskolájukra nagyon büszkék, s ha valaki érdeklődik azok állapota iránt, nem mulasztják el megemlíteni, hogy azokat saját erejükből építették és tartják fel. Mivel anyagiak tekintetében is a környék lakosainak anyagi helyzetéhez viszonyítva meglehetősen jól állanak (családonként átlag 25–30 holddal rendelkeznek) kissé büszkék, jobban mondva rátartiak. A vendéget azonban szeretik, és nagyon szívesen látják. Keresztelőkbe, lakodalmakban sok vendégek vannak, s ők ügyelnek arra, hogy azok mindenben kielégítést nyerjenek. Magyar nyelven szívesen beszélnek, sőt a fiatalabbak már legnagyobb részben nem is tudnak svábul. Sok van olyan, aki megérti ugyan, amit neki mondanak, de már csak magyarul tud. Egy félszázad múlva azt hiszem, már csak a dűlőnevek fogják hirdetni, hogy Károlyfalva sváb településű község. Leírok egy pár ilyen érdekesebb dűlőnevet, s zárójelben feltüntetem azokat magyar fordításban is. Hinundum (hársak közül első), Hibli (domb), Gerta (kert), Grobli (árkocska), Stierloh (ökörlyuk) Oásték (tölgytuskós), Brunaekker (kútföld), Csvscsklatáli (szilvásdarabka), Hékli (bokros). Ezen nevek legtöbbször fedik a helyrajzot. Egyedül a Stierloh az, mire magyarázat e szempontból nem található. Ugyanis ez a község keleti részén elfolyó patakocskában épített vízgyűjtő medencéket (ciszternákat) jelenti. Ezek arra szolgálnak, hogy mosáskor az asszonyok itt kiöblíthessék a ruhájukat, és tűzvész esetén innen hozhassanak vizet a tűz oltásához. A kutak, amint már előbb említettem, nagyon mélyek, csekély vizűek, s mész tartalmuknál fogva mosásra, tűzoltásra nem megfelelőek. E vízgyűjtő medencék nevüket pedig az öregebbek állítása szerint attól kapták, hogy valamikor egy ökör beletévedt ezek egyikében, s azóta hívják Stierlohnak (ökörlyuknak).

Etnografia

A lakosok viselete elvárosiasodott. A lányok a városban divatos ruhákat viselik és a legények már keménygallért is hordanak. Csak az öregebbek maradtak meg a régi viseletnél. Azonban ez sem különbözik a más községekben lakók viseletétől. Nevezetes egyedül az öregebb asszonyok ködmönviselése. Ezeken díszítések is előfordulnak. E díszítésekről párat melléklek. Ezeket azonban nem maguk, hanem sátoraljaújhelyi és sárospataki szűcsökkel készítették. A világháború előtt divatos volt a magyaros ruhaviselet. Csizma, vitézkötéssel, csizmanadrág, kivarrott mellényes paszomántos dolmány. Nyári viseletük gatya, és bőszárú ing volt. Ma azonban ezek közül egyet sem hordanak, ami még feltalálható, azt is a moly elrongálta.

Az építkezés általában a gazdasághoz megfelelő célszerűség elvét mutatja. A falak sík kiképzésűek, s oromzat nagyon kevés fordul elő. A belső beosztása a következő: az utca felé eső részen van „az első ház”, amelybe „a pitvaron” keresztül juthatunk. A pitvar az udvarral van összeköttetésben. Innen juthatunk még a „hátsó ház”-ba is. Az épület hátulsó része felé következik a kamara, az „ól” (istálló), a disznóól, a „stof” (fatartó), a pajta és a lakóháztól legtávolabb a csűr. A lakóházon, de a többi melléképületen is nagyon kicsinyek az ablakok, ami bizony elég helytelen. Ezt azonban lassan kezdik belátni, és ma már mind több és több ablakot nagyobbítanak. Helytelennek tartom még az istálló közelségét a lakóházhoz. Ugyanis legtöbb esetben a trágyát az istállóval szemben lévő udvarrészen helyezik el. Így annak kellemetlen szaga, de káros anyaga is elterjed az udvaron, legtöbbször a tőle nem messze ásott kútba is beszivárog. Ezeket azonban szintén többen megszüntették, s a trágyadombot az udvar hátsó részén helyezték el. Háziipari munkálkodást nem folytatnak különösebben, csak kenderfonással és szövéssel foglalkoznak. Ez is azonban ma már csak az öreg asszonyok foglalkozása, s azok közül is egyik-másiké.

Említettem már, hogy a vendégeskedést szeretik, s azon mindenkit szívesen látnak. A lakodalomban a vőfélyek egy-egy fogáshoz felköszöntőt mondanak. Szüretkor felvonulást is rendeznek, amelyeket mókás öltözetben csinálnak. Érdekes szokása a községbelieknek, hogy nyári időben, ha vendég érkezik, azt „pincézésre” invitálják. Ez abból áll, hogy a gazda sült húst, szalonnát, kolbászt vesz magához, s a vendéggel kimegy a pincéjéhez. Ott a pince előtt lévő gyepes részen pokrócot terít le, s arra ülnek. Az uzsonna elfogyasztása közben „azon melegében” felhozott friss borral kínálgatja a vendéget. S mivel a pincék egymás mellett vannak, lassan-lassan az egyik „szomszéd”, majd a másik, s így tovább összegyűlnek, élcelődéssel szórakoztatják a közéjök vetődött vendéget. Ez azonban nem megy túl az illendőség határán.

Még érdekesebb népszokás volt még az 1924. évig. Ugyanis nagyböjt első vasárnapját „karikavasárnap”-nap hívták. E napon pedig a következőket csinálták: Délután litánia után az iskolás gyerekek egy hosszú pózna tetején szalmakötéllel odakötözött döglött macskát vagy döglött varjút hordoztak körül a községben. Minden ház előtt svábul kiáltották: „adjatok egy darab fát, égetnénk egy boszorkányt, de nincs nekünk elég fánk.” Ha nem adtok nekünk fát, nem égetünk boszorkányt, s kiütjük ház oldalát (vagy kiütjük ház ablakát). Ez svábul mondottaknak körülbelüli fordítása. De mindenütt kaptak egy-egy darabot, így a házak épségben maradtak. Mikor aztán végig értek a falun, elmentek a pincék tetejére, amikor már rendesen alkonyodott. Ekkor a legénysorban lévők is odamentek, a fából tüzet raktak, majd a boszorkányt beledobták. Ezenkívül beledobtak ki egy, ki több, már előre elkészített „karikát”. Ez egy kemény fából (tölgy) készített négyszögletes falap volt, melynek közepén egy akkora lyukat fúrtak, hogy 2–3 cm. vastagságú bot beleférhet. Mikor a karika megtüzesedett, a falu apraja nagyja a tűz köré sereglett. A legények ekkor a tűztől nem messze egy deszkát vagy kőlapot egyik végén feltámasztva ferdén helyeztek el. A bottal a tűzben megtüzesedett karikát kipiszkálták, ráhúzták, és lendülettel a ferdén álló laphoz ütötték. Ez az ütéstől, a lendülettől erőt kapva messze tovarepült, miközben a legények kiáltották (persze svábul) „karika, karika, kié ez a karika? Azé ez a karika, akit a farsangi bálon senki sem táncoltatott.” Ezt azonban minden legény másképpen fejezte be. Mindaz napfényre került ilyenkor, amit a lányok, vagy a legények a farsangi időben elkövettek, persze ez sok nevetést okozott. S ha a karika jó messzire és magasra repült, a körülállók azt mondották: „no el igaz, mert milyen szépen repült.” 

Miután ennek vége lett, a legények a kocsma felé mentek, mert még egy ügyet kellett elintézniök, a legényavatást. Ugyanis az iskolás gyermekeknek este harangozás után a legények nem engedtek kint maradni. Amelyiket az utcán meglátták, alaposan elverték. Aki aztán már kimaradt az iskolából, csak úgy lehetett az utcán, ha az „utcabort” megfizette, és a legényavatáson részt vett. Ez abból áll, hogy az avatandó három litert bort készített utcaborként. Ezzel a karikavetés után a kocsmába elment és ott többi társával sorban várta a legényeket. Mikor ezek megérkeztek, a bort mindenik átadta. A legények ekkor egy litert abból visszaadtak az avatandóknak, a másik két litert pedig megtartották maguknak. Ekkor ismét sorba állították őket, s az egyik közülük rendesen a legidősebb, aki az avató volt, a következőket kérdezte svábul egyenként tőlük: „Hogy hívnak?” „X. Y.” „X.Y. melyik lányra fizeted az utcabort?” „N. N.-re” Ha arra nem fizetett még eddig senki, akkor meghagyták, hogy járhat hozzá, ha pedig már fizetett valaki arra, a kettőnek birkóznia kellett. Amelyik a másikat földhöz teremtette, az járhatott a lányhoz. A további kérdések pedig így hangzottak: „Együtt tartsz-e a legényekkel?” „A legényekkel együtt tartok, mint acél a vassal.” „Hát ha egy legényt látsz részegen az árokba feküdni, mit csinálsz?” „Nem mondom senkinek és hazavezetném.” „Ha valamelyik legény anyádhoz járna, mit tennél?” „Nem szólnék senkinek.” Mikor ezekre már mindegyik válaszolt, az avató kezébe vévén egy kancsó bort, mondotta: „Úgy látom, érdemesek vagytok a legénységre. tudjátok, a faluban van egy nagy fa, abban van egy nagy odú. Abban a nagy odúban van egy még nagyobb odú. Abban a nagy odúban van egy nagy madár, s az a nagy madár mindvégig piszkít benneteket” s ekkor végig öntötték őket borral. Ez volt a felszentelésük, utána a felavatottaknak szabad volt az utcán tartózkodni esténként. Ma ezen szokás nincsen meg.

Ha most az utcán estefelé végig megyünk, a fiatalabbak az öregekkel együtt vannak. Néha-néha csoportosulnak egy-egy citerázni tudó mellett, s nótázással tudják el a vasárnapi estéket. Egyikük-másikuk már hegedülni is tud, és amellett is elszórakoznak.

Rá kell mutatnom a lakosok egy hibájára. Még pedig arra, hogy a község minden lakosának gúnynevet adnak. Ennek némi alapja van is, mert sok egyforma nevű van a községben, s azok megkülönböztetésére csak így volt lehetséges általuk. Igaz, lett volna erre más megnevezés is, pl. idb., alsó, felső, ifj. stb. A hivatalos iratok így is jönnek. Van olyan is, akinek a nevéből csak egy van, és mégis gúnynévvel szólítják. Mentsége lehet e gúnynévvel való megszólításnak az is, hogy senki sem haragszik meg azért, ha mástól hallja.

Szociológia és műveltség

A község életében a családi érzés nagyon kifejlődött, de ez természetes is, mert nincsen egyetlen család sem, amelyik valamilyen módon közeli rokona ne volna a másiknak. A családban a gyerekek száma átlagosan 4, de van olyan család is, ahol 8-10 gyermek is van. Igaz, hogy itt is újabban mind kevesebb és kevesebb lesz a születő gyerekek száma, de ezek ellen úgy az iskola, mint a szószékről a harc folyik. A gyermekhalandóság káros voltáról is nem egyszer hallanak a szülők és gyerekek, s remélhető ez is meghozza későbben az eredményét. A gyermekhalandóság különben nem nagy a községünkben. Néha-néha korai házasság előfordul, aminek magyarázata abban keresendő, hogy a gazdagabb lányokat igyekeznek mihamarabb elkapni. Különben is a házasság kötéseknél a szülők nagy gondot fordítanak arra, hogy lehetőleg egyforma vagyoni viszonyok között élők kerüljenek össze. A község egészségi állapotát tekintve elég kedvező, mert a lakosok szeretik a tisztaságot, s azon kívül jól táplálkoznak. Sok ételfélét nem ismernek ugyan, de amit ismernek, azokat ízletesen készítik el. A község bortermelő vidéken lévén, annak fogyasztása is meg van. Ez azonban nem fajul el a mértéktelenségig. A bor reggelire való fogyasztása meg nem történik.

Helytelen szokás, hogy babonaság és ráolvasás által igyekszik egyik másik a bajt kikerülni. Ez azonban nem nagy mérvű, csak inkább az öregebbek között van meg. Az általános népbetegségek nincsenek elterjedve. Alig található a községben tüdőbaj, avagy basedovkorban szenvedő. A már előbb említett tisztaságszeretet és jóltápláltság a fertőző bajoknak is gátjai. Már mint egy 20–25 esztendő óta nem volt olyan járvány, hogy az iskolát akár egy napra is be kellett volna zárni. Egyes esetekben előfordultak ugyan, de a betegség nem terjedt tovább. A szövetkezeti érzék is eléggé fejlett. A lakosok mind a „Hangya Szövetkezet” üzletében vásárolnak, noha még egy üzlet van a községben. Nevezetesebb egyesületek: A Hangya Szövetkezet, a Levente Egyesület, és a Polgári Lövész egyesület. Ezekben dicséretes munka folyik.

Egyéb feljegyzések

A szülők gyermekeiket szívesen járatják iskolába. Maga a lakosság is, szívesen hallgat előadásokat, amelyeket elég gyakran hallanak is, mert a szomszédos városokból sokszor jönnek ilyet tartani. A rádió azonban sehogy sem terjed közöttük. A gazdák közül egynek sincs rádiója. Mindamellett szívesen látják az úri közönséget, s azokat egyenesen szeretik. A község vallás szerinti megoszlása a következő: 95% r. k., 3% g. k. és 1% ref., 1% isr. A községben egy r.k. iskola van 2 tanteremmel, s egy egy tanító keze alá jár 42–44 tanuló. Az elemi iskolákon kívül az ismétlő iskolai tanulók is ebbe az iskolába járnak. Itt tanulják meg a lelkesedést a jobb magyar jövőért.