Bagyinszki János vácrátóti lakos visszaemlékezése a Károlyfalva körüli harcokra
Hát aztán később már betörtek az angol csapatok, amerikai csapatok. Akkor tovább nem tudtunk menni. Akkor végig zurück volt, mindig hátrébb, hátrébb. És akkor beért az egész Sátoraljaújhelyig. Hát ott voltunk kint a határon, de az oroszok nem ott jöttek be, hanem valahol máshol.
Sátoraljaújhelyen voltunk, a hegyek közt átmentünk a határon. Az oroszok itt voltak Sárospatak vasút mentén, mi meg voltunk följebb a hegyoldalba. Átmentünk Károlyfalva felé. Akkor itt Sátoraljaújhely fölött, hegyoldalba voltunk, vagy négyen ott megkaptuk a parancsot, hogy estére föl köll menniük a hegynek az oldalába. Oszt akkor, éjjel sötétbe és szakadt az eső. No jól van, fölmegyünk, hát semmi (gond). Parancs, parancs, meg aztán aki vezet, az vezet. Mi megyünk utána, ahova vezet oda megyünk. Hát az éjjel nem tudtam megtalálni azt a helyet ahová kell menni. Nem tudtam megtalálni, éjjel megtalálni akár egy házat is nehéz. A határban voltak tanyafélék, urasági majorok, ahol cselédek laktak. És aztán ott volt egy pár ház kivilágítva. A parancsnok nem vezetett minket tovább arra a hegytetőre, ahova föl kellett volna menni. Ottmaradtunk. Hát oszt aztán ott mondják, hogy meghalt a Smál István a 7. században. Hát ott akkor, arra a szanitécek fölhozták őt halottan.
Ott a hegyoldalba voltak szőlők, mint Nyíresbe, hogy itt egy borosgunyhó, ott egy borosgunyhó. És akkor ugye ahol volt boroskunyhó, mindegyikbe volt bor. És mi ott voltunk elkvártélyozva előtte való napokba. Onnan mentünk föl aztán a hegyre. Oszt akkor onnan lehetett inni, aki akart inni, tudott az be is rúgott. Akkoriba mindegyik kunyhóba volt vagy tíz hektó bor is, vagy több is. És ott azok közt ugye, akkor a szőlő közt, ahogy voltunk, ott fölkúsztak a románok, a szőlő közt, ahogy be van födve a szőlő. Fölkúsztak a románok, és a tűzellő állások ott voltak a kunyhók közt, úgy hogy szanaszéjjel voltak a kunyhók, nem egy sorba mint egy falu: itt van egy borház, a szomszéd területen meg odébb van egy ötven méterrel egy borház. Így cikk-cakkban voltak a borházak. Hát ugye ez volt. Jelenteni kell a rajparancsnoknak, hogy ilyen probléma van, hogy lőni köll. Hát ezért ez rossz megoldás, hogy háborúba mert, ha téged valaki agyon akar lőni és te nem lövöd agyon, agyonlő téged. Na most az a Smál Pista, az a sógor szegény nem mert lőni, mert az volt a parancs, hogy jelenteni köll. Hát Horváth Lali volt egy pár méterre, egy tíz méterre egy gödörbe a golyószóróval és jelenti a borházban a rajparancsnokának, hogy hát itt van az ellenség a szőlő közt, itt másznak föl, befödött szőlők közt az árokban. És akkor fölugrott oszt le akart szaladni fordulóba és... Hátulról kapja a lövést, pont fejen. Ahogy kúsztak föl, meglátták, hogy kinn volt a tüzelőállásból, ott fejen lőtték. Dombon voltunk alig egy száz méterre talán, vagy kétszáz méterre is. És midőn megkaptuk a parancsot, hogy éjjel föl kell menni a hegytetőre, oldalba, és akkor mi fölmentünk oda, és pont arra hozták a mi szanitéceink azt a Smál sógort, a haverunkot, és nem tudtunk reggel fölmenni, ott ugye éjszaka elkvártélyoztunk. És reggel a mi szanitéceink hozták a halottat, hogy meghalt a 7. századból a Smál. ¬"Smál a hetedik századból?" - mondom. Hát oszt este szürkületben elhozták a frontról, és akkor, ott voltam legalább egy délelőtt, a szanitéc tróglin, amelyiken hozták, és akkor ott megnéztem őtet, hogy tényleg-e az akire én gondolok, hát oszt az volt. Hát jól ismertem őtet
És osztán másnap vagy két nap múlva kaptunk egy olyan parancsot, hogy még hátrafölé köll menni. Megint a hegyet meg köllött kerülni, nem a hegyre köllött fölmenni, hanem a hegy mögé. Menekülni köllött. Ott az oroszok nyomtak. De már nem az oroszok voltak a frontba, hanem a románok. A románok ölték meg azt a sógort is. De a románok már együtt harcoltak az oroszokkal. Ott van Károlyfalvának egy szanatórium kertje, egy gyümölcsöskert kajszi barackok vannak benne. A tüdőszanatóriumnak van egy jó nagy kertje, hogy ugye a szanatórium mellett, magába volt, nem városban, hanem jobban egy kicsit a falu határán, és ugye gyümölcsfák is voltak, hogy ott jó levegő legyen körülötte. Arra az út szélén eltemették a sógort. Hát az ugye december talán 13-án volt, és akkor azon kezdtünk spekulálni, akkor már lemondott a Horthy, lemondott(ak) a mi tisztjeink is. Volt amelyik tiszt azt mondta má, hogy rég elveszítettük a háborút, most már csak védjük meg magunkat, aztán én nem nagyon akarok kimenni Németországba. Tisztek is mondták, hogy minket... a németek vitték a magyar katonaságot is kifelé Németországba, mikor már Horthy lemondott. Akkor ugye lett az új kormány... És akkor azon tanakodtunk, ezek szerint már Pest lemondott, már Vácot megszállták az oroszok, s már Vácot megszállták, mondta a rádió, hallgattuk. Mert ott is úgy volt, hogy sokszor az oroszok mondták már a magyar híreket. - "Magyarok adjátok meg magatokat! Mert jön Amerika segíteni, jön Anglia segíteni, ennyi katonasággal, ennyi repülővel, ennyi harckocsival. " És játszották a magyar himnuszt, meg a magyar cigányzenét, az oroszok régen hangszórókon. - "És gondoljátok meg magatokat, gyertek át önként. Önként jöttök át, kedvező fogságba mentek, olyan szakma, olyan munkára teszik, kinek milyen a szakma, vagy kedve szerint, milyen munkát óhajt. És első szabadságos vonattal mivel viszik haza a foglyokat, mentek haza". Olyat kiabáltak az oroszok, éjjel, olyan hangszórókkal, hogy mint mikor csirkéket árultak, hogy el lehet hallani az utca végéig. Ott is ugye az oroszok, a frontba kiabálták át a magyaroknak. Nem nagyon mentek így magyarok, ritkán volt, aki átment. Nekem volt egy rajparancsnokom, az átment. Ennek otthonról írta a felesége, hogy németek voltak abban a faluba, ahol lakott. Andrásnak hívták, ez volt az én géppuska parancsnokom. Géppuskával együtt ott egy helyen beszaladtak az oroszok három harci kocsival behúztak. És nem mentek be még egyet annyira, gyalogság között voltak, és ezek már bosszút álltak a magyarokon meg a németeken, mer annak a Gazdagnak írta felesége otthon, hogy megerőszakolták őt a németek. Meg elvitték a disznónak a húsát. Hát, gondolhatod, hogy te ott voltál a fronton, otthon meg a németek a feleséged megerőszakolnák, elvitték a disznóhúsát, és családja is volt neki még az asszony mellett. Meg hát fiatal volt ő is, egy gyereke volt neki. És hát annyira bosszús lett, hogy az oroszok bezárták egyből a magyart a magyarokhoz. Fölszaladtak a harckocsi tetejére, elvitték őtet. És ott közelbe nem voltak németek, mert legtöbb helyen németek voltak francia harci kocsikkal. Azért tudták kilőni a harckocsikat. Amit láttam én is, hogy megy. Jól harcoltak a németek. Ez volt a legjobb géppuskás, az volt majdnem a mi szakaszunkban. És mivel ez történt vele, ez megadta magát, átment az oroszokho - már bosszúból. Hogy a németek mit csinálnak otthon. És ő meg a háborúban harcol, az országé. És akkor megadta magát a Kisarival. Ez volt a... Kisari volt a rajparancsnok. A rajparancsnok is elment a legjobb lövővel, aki a géppuskát kezelte. Mindig legjobb lövő az, mint a cigány bandában a prímás, tisztába volt a géppuskának az ütőképességével, meg hogy hogy kell bánni vele. Ezek mind a ketten, a rajparancsnok is elmentek az oroszokho.
Hát oszt megint kaptunk parancsot: hátrébb. Akkor már se géppuskánk se parancsnokunk. Akkor már úgy mentünk hátrafelé, már Károlyfalva felé, majdnem mint a csirkék, mikor kotlóst agyonverik valahol oszt, akkor nincs kotlós, aki minket vezessen. Ott már hátrafelé mentünk be a faluba. Reggelre parancs volt hátrafelé, ugye németek: Zurück! Zurück! Zurück! Hát osztón Szlovák Misa... Alig voltunk valami öten, annyian se talán, csak négyen: a Vizes Pista - a sződi, meg a Buré tizedes, az volt a rajparancsnok, egy cigány - hát cigány volt, csapos ember volt azelőtt, de később nem volt csapos, hanem később beosztották rajparancsnoknak.
És akkor Mikes, én meg... hárman voltunk egy rajban, meg a rajparancsnok. Hát osztón nincs se géppuskánk, se parancsnokunk. Ott Sátoraljaújhely körül, ott már hallottuk, hogy mi van, már itt vannak az oroszok Pesten. Megszállták Vácot. Aztán mi is azon gondolkoztunk, hogy hát nincs parancsnok, nincs Horthy Miklós - lemondott. Már mondom a háborút nem nyerjük meg biztos. Aztán a tisztek is már azt mondták, hogy addig tartsatok ki, amíg mink, mert mi sem akarunk menni Németországba. A németek már kezdték vinni a magyarokat Németországba. Meg mondták nekünk is, hogy egy napig, eddig-addig, hogy még tartsunk ki velük, akik maradtak tisztek, hát hogy menjünk be a faluba. A falu végitől alig volt egy második, harmadik ház, egy templom. Hát oszt ugye mit csináljunk? Hát menjünk be. Menjünk be itt egy házba. Bemegyünk abba a házba, be akarunk menni sorra. A Misának az apja be akar menni... Az ment ugye elől. És én meg utána, a sződi Pista utánam, a Mikes. Aztán megint a Buré tizedes, a rajparancsnok. Hát beérünk az udvarba. Egyszer csak fütyül egy tüzérségi golyó a ház fölött. A Misának az apja, az meg hátrébb volt a konyhától, két-három méterre. Ez meg gondolta, hogy... Biztos azt gondolhatta, hogy neki lesz ideje beugrania a konyhába. Beugrik és ugye ott meg is hal. Rögtön az ajtóküszöb közt. És szerencsétlennek nem lett neki szerencséje, mer akkor már abba a minutába érkezett egy tüzérségi golyó, amelyik ugye robbant és pont eltalálta neki a fejét. És ott leesett az udvarba, meghalt. És aztán mikor eldördült az az óriási robbanás, a falról meg a padlásról a vakolat lejött, a tapasztás. Az út betonos volt, az olyan lépcső magasságú volt. És mivel én ugye Misa után mentem, én lefeküdtem. Én egy lépcsővel alacsonyabban voltam, mint az a betonos gang. És így a szilánkok elmentek fölöttem. A Misának meg nem volt ideje, ő nem feküdt le, így ugye őtet a szilánkok elérték a fejét. És ugye mit tehettünk, ott hagytuk őt és mentünk kifelé a határba, végig a kerteken, oszt ugye községi pincék voltak, a kertek végiben volt egy hegyoldal, és akkor arra mentünk ott már voltak, akik ugye maguk között, elkezdtünk egy kicsit barátkozni, hogy ha esetleg nem mennénk tovább, melyik tudna adni egy kabátot, egy nadrágot, meg egy kis kosztot. Abban az udvarban, ahol meghalt a Misa, ott volt egy fiatal, alig egy olyan 16 éves bihari gyerek, aki azt mondta ad ő nekem kabátot meg nadrágot.
Szlovák Mihály 24 éves volt, amikor meghalt Brogli Pista bácsi háza előtt. Feleségét és kisfiát hagyta árván Vácrátóton. Csajka István az itthon lévő kispap temette el, a legbelső sír az övé. A többi sírban a falu környékén meghalt magyar és román katonák nyugszanak. A köveshegyi szanatórium kertjében eltemetett Smál Jánost a háború után - a közelben lakó Váradi Lászlóné emlékezete szerint - átvitték az újhelyi hősök temetőjébe.
Éjjel osztán visszajöttünk hozzájuk, a Misa meg ott feküdt szerencsétlen. És ugye akkor adott, tejet vacsoráztunk kenyérrel - az is jó volt egy ilyen katonának. Ott voltunk aztán másnap ugye, úgy néz ki, hogy magunk se tudjuk, hogy mi lesz, mert ugye előtte való nap jöttek a románok, ott ahol mondtam, hogy oda esett. De közben ahol a... Ott több tüzérségi golyó is leesett, azon az udvaron, ahol a Misa meghalt. Úgyhogy volt olyan, hogy a szomszéd falának az udvarába, a szomszéd falnak oldalán srégen nekiment a falnak és elütötte a falat. És a fal meg bedőlt az istállóba bele, és olyan ütést kapott, hogy bedőlt. Többünknek szerencséje volt, csak a Misa halt meg. És másnap jöttek a románok. Hát akkor mondom annak a gyereknek, Lénártnak, ajánljon engem olyan helyre, ahol itt átellenbe, ahol nincs férfi, oszt akkor egy férfi el tudna köztük lenni. Átellenben ajánlott Erzsi néniékhöz, oszt akkor átmentem ugye hozzájuk. És ott átvetkeztem. És csak haljuk a falu végétől. Brrr-brrr-brrr. Innen-onnan. Akkor mondom: ¬"Itten jönnek az oroszok!" Hát oszt akkor vettük észre, hogy jönnek az oroszok. De nem az oroszok, hanem a románok voltak. Akkor mondom mindent eltüntetni, ami volt ugye katonaruha meg ez-az. És végül is eltüntettek mindent. Volt még valami katonaruhám, mondom ezt még kiviszem. Még ott volt azt hiszem a csajka, mondom a csajkát is ki köll vinni. És hova vigyem? Istállóba bedobom a trágyába a tehenek mellé. Hát oszt akkor viszem, kapuba meg: - "Hé magyar! Hé magyar!" - annyit tudott a román. Osztán a csajkát elszalajtottam és megyek, úgy gondoltam beszélek még magyarul, szlovákul, hátha szlovákul tud, mer én románul nem tudtam. Meg annyit tudott: - "Hol német? Hol német? Hol német?" Mondom: "Német elment. Nincs német, nincs német." Minden házba egy román, egyik, szomszédba a másik. Így mentek végig a falun. Mindegyik házba bement egy román. És ezek a románok elmentek. És később osztották, minden házba beütemeztek éjjeli szállásra. Az én ruhámat be a zsákba, tyúkpadlásra. Oda tollus kosarak mögé eldugtam. Hátha öltözködnöm kell, hogy újra megyek, keresem a csapatom. Akkor nem vagyok menekült. Mert akkor még azt se tudtuk, hogy mostan még köröz, vagy nem köröz, lesz e újabb gazdánk, vagy nem lesz egy újabb gazdánk. Az ahova tartozunk. De viszont nem törődött velünk már senki. Oszt ugye ott voltam annál az asszonynál este a hátsó szobába, ahol ők aludtak, beütemeztek egy tisztet aludni. A tiszt estefelé visszajött. A tiszt kis csicskása tudott magyarul, mer ugye olyan csicskást adnak a tiszt mellé, amelyik tud magyarul. És akkor kérdezték hogy hogy hívnak engem. Ha János. Tiszt, az is János volt. A tiszt is János volt. Csicskás is János volt. Aszonya: - "Ó ha várjunk csak, - románul mondja a tiszt, ha hárman vagyunk oszt azt mondja: - "Az Isten is János. " - Ezt románul mondta a tiszt. Hát oszt akkor mivel ott volt a tiszt az első szobába beosztották, tulajdonképpen nem tudtak garázdálkodni, mert volt egy 18 éves lány is abba a szobába. A tiszt annak a helyén oszt meg én meg az ágy végén, meg a csicskás a szoba közepén, a nagymama a lánnyal. Erzsi néni a két gyerekkel. Mer két gyerek volt, azoknak az apjuk is meghalt a háborúban. Akkor mondták ők, újságolták, hogy ennek a fiatalasszonynak a férje... özvegy.
Ott maradtam öt napig, öt nap múlva egyik barátom, aki volt valahol máshol, a sződi Mikes Pista, máshol volt elkvártélyozva mint én. És akkor azt mondja: - "Jössz haza?" - Hát mondom Pista ne menjünk, még Egerbe van a front. Így megkerülték Egert, ez a rész úgy valahogy kiesett. Erre még nem olyan tiszta helyzet. Mondom még ne menjünk. De ő megy. Na menj. Másnap bejön, egész éjjel nem aludtam, oszt aszondja megy haza. Másnap után jöttem ugye haza, utolértem őt, akkor valahol Debrecenbe, ment ott vasút Karcagig, és ott utolértem. Együtt mentünk. A vasúton mentünk Debrecenből Karcagig. Oszt Karcagnál akkor meg ki, oszt egy karcagi parasztnál voltunk elkvártélyozva, egy csapat, egy raj. Mielőtt indultunk volna ki a frontra. Mielőtt összeszedelőztünk. Még elkészült a zászlóalj, a menet. Addig náluk voltunk oszt akkor tudtam ugye hogy hol laknak, meg aztán gondoltam adjanak egy kis kosztot, mert elég jómódú emberek voltak. És akkor elmentem hozzájuk, osztán pont Karácsonykor voltam náluk, megvendégeltek egy kis kaláccsal - ilyen karácsonyi szokás. És kérdeztek, hogy hányan haltak meg. Akkor én elbeszéltem, hogy a rajból hárman meghaltak, vagy mi öten élünk. És azután onnan nyolc nap alatt gyalogoltam haza. (…)
Hát oszt így hazajöttem, az asszony itthon volt, várt. Aztán elmúlt ugye a hazautazás, és hát voltak ott szép napok is, úgy szép dolgok is, hogy láttunk szép dolgokat is, sok mindent látott az ember. Sokat szenvedett.
In: Horváth Mátyás: „Azóta életjelet róla nem kaptam…” : Írott források és emléktöredékek Vácrátót I. és II. világháborús történetéből. – Vácrátót, 2003. Gépirat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése